Nagy piros felhők, Vénusz-kert, A lakatlan sziget, Arany templom, Vándorállat Ceylon szigetén – sorozat címek, El Kazovszkij folyamatosan bővülő festői világának pillérei. Ennek a folyamatnak újabb állomása a Kincses sziget, vagyis az ezen a címen most bemutatásra került tárlat. Első ránézésre is mindenki érzi, hogy itt valami újdonság, új titok lappang. A változás szembetűnő, a most bemutatott anyag mégis természetes része az alkotói folyamatnak. Kicsit lazábbak a felületek, oldottabbak a színek, de most is, mint eddig bármikor, az univerzum metafizikus tereiben megjelenő tereptárgyak csendéleti kompozíciókká állnak össze. El Kazovszkij alkotásai „festészeti terepasztalok”, amelyek szobrászi hatásokat hordoznak. A képek – címeik által misztikus tartalmakkal telítődnek, sorozatokká, azok pedig mitológiai történetekké állnak össze. S bár epikus tartalmaik nyilvánvalóak, mégis El Kazovszkij festményei leginkább absztrakt képek. Csakhogy nem geometrikus alakzatokból építi fel őket, hanem a hatalmas, üres tereket, a nagy mélységeket „terepasztalként” tölti meg személyes szimbólumaival; szirénekkel, a ragadozó „kutyafarkassal”, emberi torzókkal, és az utóbbi időben hattyúkkal. Ezeknek a sajátos jelképeknek a plasztikus megjelenítése szinte mértani pontossággal ábrázolt formában jut kifejezésre. Így modellez általuk emberi kapcsolatokat, viszonyrendszereket. Az izolált szereplők csendéleti elemekké, képtárgyakká válnak. Most új kompozíciós elem bővíti az értelmezési tartományt; a nyakát hátrahajlítva, szárnya felé fordított fejjel ábrázolt hattyú, amely gazdag asszociációs lehetőségeket biztosít. Ez az „elmadarasodott szirén”, bár elsősorban a vágyat keltő erők, a csábítás megjelenítése, mégis felidéz két fontos ikonográfiai előképet. A fiait saját húsával, vérével tápláló, (ugyanilyen visszahajlított nyakkal ábrázolt) pelikánt, amely a középkorban Krisztus szimbóluma volt. Illetve az egyiptomi mitológiából ismert Főnixet, amely önmagát elégeti, és hamvaiból újjáéled. (A keresztény ikonográfiában Krisztus feltámadását jelképezte.) A hattyú szintén az átváltozás jelképe, ahogy az Andersen meséjéből is jól ismert. Így, El Kazovszkij folyton megújuló, ismétlődő elemekből, spirálisan egymásra épülő festészetének méltó motívuma: Palota-hattyú (2001), A három szirén (2001), Repülő szőnyeg (2001), Hattyú cirkuszban (2000) csak néhány cím a hattyú-képek világából. Ugyancsak a szent tartalmakra, a Megváltóra utalhat a több képen is megjelenő kehely (Grál). Az előbb említett keresztény szimbolikán túl, a szakrális mondanivalót tovább fokozza a képek triptichonszerű elrendezése, mint például az Aranytemplom III-VII. (1998), illetve a Lakatlan sziget VI. (1999) című képek hármas összekapcsolása. A középső táblán tükör, kehely, kutya és a fa törzsében ismétlődő, félmeztelen torzó hátterében narancsszínű hegyek. Az itt megjelenített kompozíciós rend rokona a Lakatlan sziget VI. (1999). Színpadszerű terekben megjelenő szereplői, a performanszok (Dzsan-panoptikum) világát idézik. Mindez azt bizonyítja, hogy minden egyetlen egésznek, El Kazovszkij festői világának egy-egy darabja. El Kazovszkij képein minden(ki) főszereplő. Ugyanakkor feltűnő jelenség, hogy a kép szélével sokszor levágja szereplői fejét, például a Vénusz-kert VII. (1998), az Emeletes kék angyal (2000) című műveken. Végül pedig magát a hattyút ténylegesen is lefejezi: A fej nélküli hattyú (2001).
Ha tetszik a most bemutatott képek is csendéletek, festői plasztikák. De ugyanakkor profán fohászok. Csendélet-fohászok a lefejezett világért.