Baksai József 2017-ben festett egy kis képet, amit Jorge Luis Borges, a jelenlegi kiállításnak is címet adó verse, a Végtelen keresés ihletett. Azon egy áttetsző (azaz befestetlenül hagyott, világos színű) szarvas lépdel.
Talán ugyanez a szarvas, agancsát éppen elhullatva, indítja a tárlat fő falán látható fekvő téglalap formátumú hosszúkás szénfestményt.
A frízszerű forma a folyamatjelleget, ezzel egyértelműen az idővel való kapcsolatot jelzi. „Tudjuk, hogy nem lehet megmérni. Tudjuk, hogy nem lehet számba venni, mert végtelen formákból áll.” – szól a vers egyik sora. A frízképen megjelenő szimbolikus alakok, a kígyó, az Agancsát elhullatott szarvas, a torzószerű, oldalára fordult női hátakt, a ravatalszerű pózban fekvő férfialak, a koponya, a Kutya, a Ló mind-mind egy stáció, az átlépés egy-egy fázisára utaló mozzanat, valamint az idővel folytatott folyamatos szembenézés és párbeszéd jelképe és eszköze is.
Az agancsát minden télen elveszítő, majd tavasszal újranövesztő szarvas a ciklikus megújulás, a termékenység, az újjászületés, a Nap jelképe. A keresztény szimbolikában minden évben újranövő agancskoronája miatt feltámadás- és Krisztus-jelkép. A szarvas jobb hátsó lábára rácsavarodó kígyó összetett szimbólum. A végtagok nélküli, csúszós, bőrét bizonyos időközönként levedlő állat ellentétes jelentéseket (nap-hold, férfi-nő, halál-öröklét) hordozhat. A kígyó spirális ábrázolása jelen esetben egyértelműen a ciklikus időre, és a változó sorsra is utal. A szarvas lábára tekeredve lehet az alvilág felé húzó erő, hiszen az antikvitásban az alvilágot jelképezte. Ennek krisztológiai párhuzama a kígyó képében megjelenő sátánt eltaposó szarvas. Most a legfontosabb értelmezés mégis, hogy a kígyót bőrének megújulása a halhatatlanság és az újjászületés, az örök körforgás jelképévé teszi, akárcsak a szarvast agancsa elhullatása és újra növesztése. A kígyó és a szarvas egyazon jelentés két ábrázolása. De utalni kell arra, a már az ókorban is ismert toposzra, hogy a szarvas, amely megeszi a kígyót általa örök életet nyer.
A fríz következő alakjai a női hátakt, a drapéria, a fekvő férfialak, a koponya mind-mind Baksai életművének alapmotívumaihoz, a Vanitas és a Memento mori jelképrendszeréhez tartoznak. A Vanitas metafora alapvetően az idővel kapcsolódik össze: a földi dolgok hiábavalóságát, értéktelenségét és mulandóságát jelöli.
A legfontosabb szimbóluma a koponya (vagy halálfej). Baksai több korábbi képén is ezzel utal rá és általa az idő-metaforára, és így jelenik meg most is. Baksai József szereplőit gyakran ruha nélkül ábrázolja, ahogy a jelenlegi frízen is szerepel egy női és egy férfi akt.
A meztelenség elsősorban az ártatlansággal és a kendőzetlen igazsággal, ugyanakkor a kiszolgáltatottsággal is összekapcsolható. De Vanitasszal is szorosan összefügg, aki nőalakként a földi mulandóság megszemélyesítője, és legtöbbször meztelenül nézi magát a hiúság tükrében. „Azt beszélik, hogy a tükrökben lakozik, és hogy aki önmagát nézi, az Őt nézi. Vannak, akik egy-egy csata szépséges emlékében vagy minden elveszett paradicsomban látják, illetve gyanítják.” – írja Borges versében. A frízen szereplő, oldalára fordult, női hátakt nem csak meztelenségével, de a végtelen jelére és eldöntött homokórára emlékeztető formájával is utal a Vanitas-szimbolikára. Borges idézett versének két sortöredéke a „megmérjük az örökkévalóságát” és „az éjszakák kikezdik a márványt” utal arra, hogy minden elmúlik, semmi sem örök. Csak a mulandóság terhe és a keresés végtelensége. Nem a megtalálás a fontos, hanem maga a keresés – ahogy arra két különböző kulturális keresés-történet (a tao, illetve a Szent Grál) is utal.
A sort záró szereplők közül az első a kutya. Jelentése hűség, de a nemesség és a tanítás jelképe, és egyben a védelem szimbóluma is. Sokszor a megmentő szerepét játssza. Segít a döntésekben. Baksai életét is folyamatosan végigkíséri a kutyák jelenléte. Az ókori mitológiák lélekkísérője. Útitárs, aki segít minden lépésnél, így az átlépésben is.
A frízképet a másik végén, a szarvas pandanjaként egy ló zárja, amely a naphoz, a termékenységhez kapcsolódik, de a szabadság, az erő, a haladás (út, utazás) és a vágyak szimbóluma is. Baksai korábbi művein az ártatlanság, a kezdet, valamint a szabadság és a határtalan lehetőségek jelképeként is szerepel. Ilyen értelemben nem lezárja, hanem a folytathatóság, a végtelen irányába nyitja meg a képet.
A fríz sötét felületén felbukkanó minden tárgy és lény egyformán részletezőn és érzékenyen kidolgozott. A fekete háttér metafizikus dimenziókba emeli őket, ugyanakkor egyfajta folytonosságot teremt közöttük. Szarvas, női akt, drapéria, koponya, ravatal, kutya, ló, ember, kígyó. Mind ugyanazzal az erőtlen fénnyel pislákolnak a sötétben. (Kivéve a fekete macska.)
A frízzel szemközti falon látható felhőképekkel kapcsolatban fontos a reneszánsz zseni, Leonardo festészetről szóló írásainak egy részletét felidézni:
„Láttam már felhőket és foltokat a falon, amelyek szép elképzeléseket keltettek bennem különböző dolgokról, és bár e foltokban egyetlen részecske sem látszott tisztán, mégsem hiányzott belőlük a mozgás vagy más gesztusok tökéletessége.”
Aki a felhőket nézi, az fantáziájának enged szabad utat. Kalandozik a felhőformák által keltett, képzeletében kirajzolódó alakzatok gazdag lehetőségének világában. A pillanatnyi állapotnak, illetve a felhő alakjában bekövetkező folyamatos változásoknak megfelelően ugyanabban a foltban más-más alakzatot vél kirajzolódni. Álmodozik, de képzeteit folyamatosan valóságszegmensekhez viszonyítva alakítja ki.
A felhő-ikonográfiában két típus közül az egyik az istenség titokzatos megmutatkozásának jele, az ember számára megismerhetetlen világ fátyla, ami áttetsző, hálószerű selyem- vagy pamutszövet hatását keltve átereszti az isteni fényességet, de ugyanakkor titokzatosságba is burkol. Ez a fátyolszerű közeg jelenik meg Baksai felhőképein, általa a transzparencia-transzcendencia kérdéskörét vizsgálja. A felhők az égi szférához tartoznak, légies és víziószerű jelenségek. Ellenállás nélkül sodródnak és alakulnak, kitöltve a rendelkezésükre álló teret, vagy éppenséggel elnyelve és átengedve bármit, ami belép látszólagos határaikon belülre.
A legtöbb most kiállított felhőképen látható egy-egy ellenpont. Vagy a horizontot kijelölő vízszintes osztás (Várakozás; A sötétség felé), amely az Új kezdet és a Minden irányban végtelen címűeken egy-egy a képből vertikálisan kivezető oszloppal is összekapcsolódik. A felhőfüggönyön átsejlik egy Becsukódó kapu, amely végleg bezárul előttünk, és csak állunk Zárt kapuk előtt. A Remény egy aprócska fa kerek lombjában jelenik meg. A második Becsukódó kapu előtt baktató ló tükröződik az alul elterülő felületen, amely ezek szerint vízfelszín. Utalva ezzel a Teremtés második napjára, amikor „Isten elválasztá a mennyezet alatt való vizeket a mennyezet felett való vizektől. … És nevezé Isten a mennyezetet égnek”(Mózes I. 1, 6-8.) Tehát a víz és az ég eredete azonos. A felhő-szimbolika az előbbiekben vázolt jelentéstartalmakon túl, az égbolttal való kapcsolatra, a szárnyalásra, illetve a szabadságra és a végtelenre is utal.
Két színes kép szerepel csupán a kiállításon, mintegy keretbe zárva a narratívát. A Holdfény Bika képében jelenik meg (a meghívón is látható) lazúros festményen, és az Existo kígyója tekereg a rusztikus felületű olajképen. Mindkét mű ugyancsak a keresésre utalhat, a bika egyrészt megidézi Borges másik, Baksai által többször feldolgozott művét, az Aszterión házát, amelyben a bikafejű lény Aszterión (azaz Minótaurosz) folyamatosan keresi a kiutat a labirintusból.
A másik képen a kígyó már említett gazdag szimbolikája mellett, a címben szereplő latin ige, az existo két eredeti latin jelentése vezet el ehhez az értelmezéshez: 1. (főnévi igenév) kijönni, felemelkedni és levezetéssel szülni 2. (felszólítás) álljon fel, nyilvánuljon meg, mutassa meg magát! – Azaz a világra jöveteltől, a felszínre kerülő valós tartalmakig minden egy képbe sűrítve jelenik meg, a mindig újjászülető és öröklétet jelző kígyó jelenléte teszi végtelenné ezt a keresési folyamatot. Egyben az Effata kiállítás „Nyílj meg!” felszólítását megidézve kontinuitást képez a két tárlat között is. Jelezve hogy Baksai művészete folyamat, amelynek egy kiszakított pillanatában vagyunk épp, és amely úgy tűnik minden irányban tetszőlegesen tovább folytatható. Ahogy Borges A halhatatlanság című esszéjében fogalmaz: „Bármely pillanatban egy végtelen vonal közepén vagyunk, a végtelen középpont bármely helyén a tér középpontjában vagyunk, tekintve, hogy a tér és az idő végtelen.”
A művészet, akárcsak az élet, nem más, mint állandó keresés. Csupán egy dolog, az idő szabhat határt ennek a keresésnek. De ha az idő fogalmát végtelen dimenzióba helyezzük, akkor megszűnnek ezek a korlátok is.
Baksai képei igyekeznek megragadni pillanatnyi létünk mulandóságának örök értékeit az idő végtelen folyamában. Egyben mementókként figyelmeztetnek a pillanatnyi és múlékony állapottal szemben az öröknek hitt, azaz időtálló értékek jelentőségére. Ahogy Borges fogalmaz címadó versének kezdő soraiban:„Az idő előtt vagy az időn kívül (mindkét fordulat hiábavaló) vagy egy a térhez nem tartozó helyen van egy láthatatlan s talán áttetsző állat, amelyet mi, emberek keresünk, ő pedig bennünket keres.”
Kapcsolódó bejegyzés | Related post
JadeArt 