MINDENKIT SZERETETTEL HÍVOK
WELCOME TO THE EXHIBITION
English below ↓
ÁLOMTÖREDÉKEK / FRAGMENTS OF THE DREAM
BÁLINT Endre monotípiái – Monotypes of BÁLINT Endre
Száz éve született Bálint Endre (1914–1986). Monotípiáiból rendezett kiállítása alkalmat ad a megemlékezésre. Bálint Endre kezdő festőként 1934-ben került Vajda Lajos közvetlen közelébe, és haláláig jó barátságban volt vele. Különféle szereppróbák, stíluskísérletek folytán érlelődött sajátos művészeti nyelve, amely éppen a szabad művészi gondolatokat megbénító légkörben, és képzőművészetünk számára az egyik legtragikusabb időszakban, az ötvenes években érett egyéni stílussá.
Bálintot az ötvenes évek dogmatikus-szektás művészetpolitikája kizárta a művészeti életből, kiállításra, nyilvános szereplésre, képeladásra semmi reménye nem volt. Művészi útja is változik ekkor, méghozzá autonóm művészi hangja éppen ezekben az időkben erősödik meg. Megjelennek művészetében azok az egyedi alapjelek, az alkotó ábécéjének betűit, szótárának alapszókincsét jelentő képi elemek, amelyek későbbi műveiben (így a jelen kiállításon szereplő monotípiáin is) folyamatosan jelen lévő motívumokká válnak.
Alkotói folyamatában az egyik legfigyelemreméltóbb átalakulás 1954-ben kezdődik. Ekkor teljes tudatossággal Vajda Lajos felé fordul, akinek mindaddig ösztönösen hátat fordított.
Bálint művészetének egyik legjellemzőbb vonása a játékosság és a kísérletező kedv. Festészete mellett sokféle más műfajban is kipróbálta magát, így grafikai lapokat készített, elsősorban linómetszetet és litográfiát, illetve jelentősek montázs-sorozatai, valamint a jelenlegi kiállításon bemutatott monotípia is kedvelt technikái közé tartozott.
Monotípiáin feltűnő a jelek formáinak azonossága, hiszen Bálint gyakran sablonokat alkalmaz, és nem csupán monotípiáin és linómetszetein, hanem olajképein is. Ezek a sablonok a megismételhetőséget, és a formai azonosságot biztosították számára.
Az álomszerű, az emlék, a múlt darabkái keverednek aktuális élményfragmentumokkal képein. A legegyszerűbb formák, a művészi eszköztár alapelemeinek, ha tetszik a művész ábécéjének kialakítására törekszik. Ezért fontos számára, hogy a kifejezőeszköz, az alapegység azonosan jelenjen meg művein, ezért is alkalmaz sablont valamennyi műfajban (festmény, linóleummetszet, monotípia stb.), sőt legtöbbször mindegyik esetében ugyanazokat használja. Ezek a sablonok sokszor nemcsak egy-egy motívum leegyszerűsített, redukált jelei, hanem képeken való elhelyezésükkel töredékekként, fragmentumokként jelennek meg. Ez a töredék-fragmentum jelleg egyszerre teszi álomszerű lebegéssé, emlékekből előderengővé, és archaikus hatásúvá műveit, amely hatást tovább fokozza a kopottas, líraian formált faktúraképzés.
Bálint Endre alkotásai a csönd képei. Csöndet sugároznak, és csöndet teremtenek maguk körül. Kiszakítanak a mindennapok valóságából álomszerű lebegésükkel, a líraian megformált képfelületek meditatív bolyongásra hívnak az elmúlt idők, az emlékek világába, de ugyanakkor téren és időn kívüli helyekre visznek, röpítenek minket.
Így kortalanok, időtlenek, de mégis fontos korlenyomatok. Tanúskodnak a korszak létérzésről ezek a töredékes és archaikus faktúrájú, Bálint Endre szavaival „szonorikus, eléggé melankolikus”, mondhatni „tragikus atmoszférájú” kompozíciók. Az időtlenség, a múlt és az egyetemes művészet részeiként mégis leginkább „létfragmentumok”, amelyek a művész létének egészéről „árulkodnak”.
Catalogue of Exhibition
This year marks the birth centenary of Endre Bálint (1914–1986). The exhibition of his monotypes provides an opportunity to remember. As a novice painter, Endre Bálint came into close contact with Lajos Vajda in 1934, and remained good friends with him until Vajda’s death. Bálint’s own specific style, developed through a series of role trials and stylistic experiments, came to fruition in the 1950s – one of the most tragic periods of Hungarian fine art – in an atmosphere paralyzing the free flow of artistic ideas.
Banned from the art scene by the dogmatic sectarian policies of the fifties, Bálint had no hope of showing or selling his art. At the same time, his development as an artist took a new turn: it was exactly in those days that his autonomous style grew stonger than ever before. It was in the fifties that in his works first appeared those unique basic symbols, the letters of his visual alphabet, which were to constitute constant motifs in his later work, including the monotypes of this exhibition.
The year 1954 marks one of the most remarkable transformations in his creative progress: at this time, as a fully conscious decision, he starts to look for inspiration to Lajos Vajda, to whom he has instinctively turned his back before.
Among the most salient features of his art are playfulness and experimentation. Besides painting he tried his hand at many other genres such as prints, especially linocuts and lithographs; also important are his serial montages; the monotype – the subject of the current exhibition – was one of his favourite techniques.
A striking repetition of symbols can be observed in his monotypes: Bálint often makes use of templates, not only in his monotypes and linocuts, but in his oils as well. The templates provided for repeatability and also for formal identity.
Bálint’s pictures have dreams, memories, and fragments of time past mixed up with snippets of more current experience. What he wants to develop is a set of the simplest forms, the basic elements of the artist’s toolbox, or the letters of his alphabet if you will. It is therefore important for him to ensure that his means of expression, his basic units should have a uniform appearance in his works; this is why he uses templates whatever the technique (painting, linocut, monotype etc); in fact, whatever the technique, he uses the same templates most of the time.
The works of Endre Bálint are works of silence. They are works that radiate and create silence around themselves. With their dream-like buoyancy, they detach us from everyday reality; the lyrically treated surfaces of his images call us to a meditative wandering in the world of memories, of times past; at the same time, they take us away to places outside space and time.
Thus they are ageless, timeless, yet important imprints of our age. His fragmented and, to employ the artist’s own description, “sonoric, rather melancholy” compositions of archaic facture and, as it were, “tragic atmosphere” bear witness to the mood of an era. Yet, as parts of timelessness, of the past, and of art universal, they might be best described as “fragments of existence” that “expose to view” the artist’s existence as a whole.
Catalogue of Exhibition
JadeArt 