ARNULF RAINER 85

ARNULF RAINER 85
Képmás másképp

Arnulf Rainer Goya-sorozata a Magyar Nemzeti Galériában

English below ↓

Rainer 05Arnulf RAINER (1929, Baden)
Goya 5, évszám nélkül | undated
Tus, fotó | Indian ink on photo, 50,4 × 61 cm
A művész tulajdona | Owned by the artist

„Nem vagyok festő, költő, sportoló, filmalkotó, filozófus, hanem mutatványos. Munkámban vegyítem a képi művészetet a mimikaival és a gimnasztikus gyakorlatokkal.” Így jellemzi magát 1972-es Egy göröngynyi csíra című írásában az osztrák és az egyetemes művészet meghatározó jelentőségű alkotója, Arnulf Rainer (1929), akit a művészettörténet élő klasszikusai között tartanak számon. Idén ünnepli 85. születésnapját, és ez alkalomból világszerte láthatók tárlatai Londontól Berlinen át New Yorkig. Szülőhazája fővárosában, Bécsben az Albertina mutatja be sokrétű alkotói tevékenységének főbb állomásait retrospektív kiállításon.

december 5

A nemzetközi tárlatok sorába kapcsolódik be a Magyar Nemzeti Galéria jelenlegi kiállítása, amelyen Arnulf Rainer egyik legjelentősebb korszakának legismertebb sorozatából, az 1980-as évek elejétől készülő Goya-átiratokból láthatunk műveket.
Az évforduló apropóján rendezett tárlat alkalmat ad arra, hogy a kiállításra kerülő műveket tágabban szemlélve, ne csak róluk essen szó, hanem – ha csak vázlatosan is, de – az előtörténetükről és helyükről a teljes életműben.
Arnulf Rainer 1950-ben alapította meg a Hundsgruppét (Kutya csoportot) Ernst Fuchsszal, Arik Brauerrel és Josef Mikllel. A hatvanas évek második felétől készült testfestményei, fotóval dokumentált bodyart-bemutatói révén közel állt a bécsi akcionizmushoz, de soha nem tartozott a csoport tagjai közé. 1978-ban munkássága elismeréseként megkapta a legrangosabb osztrák állami kitüntetést, a Nagy Osztrák Nemzeti Díjat (Große Österreichische Staatspreis). 1978-ban és 1980-ban ő képviselte hazáját a Velencei Biennálén. 1981-től 1995-ig a bécsi Képzőművészeti Akadémia professzora volt, ugyanabban az intézményben, ahol annak idején három nap után megszakította a tanulmányait, mert elégedetlen volt az oktatással.
Műveit bemutatta többek között a MoMA (Museum of Modern Art) és a Solomon R. Guggenheim Museum, valamint 1993–1995 között New Yorkban létrejött az Arnulf Rainer Museum. 2009-ben pedig szülővárosában, Badenben róla nevezték el a város múzeumát, ahol monografikus és tematikus időszaki kiállításokon mutatják be szerteágazó életművét.

15Arnulf RAINER (1929, Baden)
Goya 15, évszám nélkül | undated
Tus, olajkréta, fotó | Indian ink and oil pastel on photo, 60,6 × 50,9 cm
A művész tulajdona | Owned by the artist

Rainer az előbb idézett mutatványos-metaforát folytatva 1979-es, Egy mutatványos feljegyzései című írásában így fogalmazza meg saját írásainak lényegét: „Kommentárjaim nem fontos, eredeti megnyilatkozások, hanem trükkök és közhasználati célú szövegek, hogy elejét vegyem mások még rosszabb értelmezéseinek.” A Goya-átiratokról most olvasható saját szövege, akárcsak többi írása, autentikus művészi megnyilatkozás, amely a bemutatott sorozat verbális megfelelője, a művész vallomása, amely által kibontakozik előttünk művészi világképe: minden műve a belső megtapasztalás, a lélek spontán kivetülése.
Arnulf Rainer folyamatosan új utakat kereső, kísérletező alkotó. Legkorábbi munkáit egyfajta szürrealisztikus-expresszív dinamizmus jellemzi. 1951-ben Párizsban először találkozott a gesztusfestészet képviselői, többek közt Georges Mathieu, Jackson Pollock, Jean-Paul Riopelle és Wols műveivel. Az ő spontán jeleik és a képfelszínnel való intenzív fizikai kapcsolatuk, valamint az informel művészet és az absztrakt expresszionizmus is megtermékenyítően hatott későbbi munkájára, bár továbbra sem szakadt el teljesen a képtárgy ábrázolásától. Mindenesetre már az ötvenes évek legelején megjelent művészetében az a sajátos, firkaszerű gomolygásból kibontakozó gesztusnyelv, amely napjainkig jellemzi alkotásait. 1954 után Rainer stílusa a „forma megsemmisítése” irányába lépett, amit feketítéssel, átfestéssel és maszkolással ért el.
Művészetének több korszakában spirálszerűen térnek vissza ugyanazok a tartalmi és formai megoldások. Az 1966–1968 között készült Álarc-sorozat (Maskenserie) kiemeléssel, torzítással absztrahált álarcainak tipizálása egyértelműen rokon a csaknem negyven évvel későbbi, 2004-es, „bevarrt” szemű, maszkszerű fejrajzaival (Vázlatok | Skizzen). Sorozatait időrendben nézve következetesen egymásra épülő képek sorát látjuk, amelyekből egységes szálra felfűzhető életmű bontakozik ki előttünk.
A már említett szürreál-expresszív, majd a vonalasan egyszerűsített álarcok után a gesztusnyomokból absztrakt képek sora született (Emberke-sorozat | Männchen-Serie, 1967–1971). Ezt követi a művész saját arcáról készített automata felvételeinek sora (Automata képek | Automatenphotos, 1968–1969), ahol pusztán grimaszokkal torzította el a vonásait. Hozzájuk hasonlóan, szintén átfestés nélkül, a testére tekert gumiszalagokkal gúzsba kötött és deformált testéről készített fotókat (Gumiszalagfotók | Photos Gummibandserie, 1970–1971). Ezekben az arcszínházi előadásokban illetve „publikált testgyakorlatokban” megvalósította azt az „egyszemélyes” színházat, amelyből ki tudta iktatni a közönség közvetlen jelenlétét. Ezekből vezethetők le a különböző arcjátékokat és testhelyzeteket bemutató önportréfotói, amelyeket utólag festéssel, rajzolással is átdolgozott (Face Farces, 1970–1975; Testhelyzetek | Bodyposes, 1970–1975). A Kéz- és ujjfestmények | Hand- und Fingermalereien (1973–1976) a közvetítő eszköz (ecset) nélkül, közvetlenül az anyaggal és a hordozófelülettel érintkezésbe lépő alkotó eredeti kéz- és testnyomait, valamint mozdulatait közvetítik.

19Arnulf RAINER (1929, Baden)
Goya 19, 1983
Tus, fotó | Indian ink on photo, 61 × 50,4 cm
A művész tulajdona | Owned by the artist

Az 1970-es évek folyamán és az 1980-as évek elején születtek életművében azok a sorozatok, amelyek a nagy elődök, Leonardo (1976), Messerschmidt (1977), Van Gogh (1977–1979), Rembrandt (1980–1981), Egon Schiele (1981), Gustav Klimt (1981) és – a most bemutatásra kerülő – Goya műveinek átiratai.
Rainer ebben a műegyüttesben a 18–19. század fordulójának meghatározó alakja, a spanyol festőóriás, Francisco José de Goya (1746–1828) műveit „átrajzolva-bekebelezve” kelti új életre. Valamiféle „energetikai transzformáció” során folyamatos párbeszédet (vagy inkább testbeszédet) folytatva formálja saját képére Goya alkotásait, pontosabban a képekről kiválasztott egy-egy arcot. Egy-egy részlet kiemelésével a rész-egész kérdéskörét is érinti. Felhívja a figyelmet arra, hogy a rész magában hordozza az egész tulajdonságait, különálló egységként is jelentéssel bír, de ugyanazt a részelemet egészen másként értékeljük, ha önmagában nézzük, összefüggéseiből kiszakítva. De Rainer túllép a fragmentum és az egész viszonyrendszerének kérdéskörén. A kiválasztott részelemeket, a Goya által festett bizonyos jelenetekben szereplő arcokat, nemcsak kiragadja környezetükből, de új kontextusba is helyezi azáltal, hogy továbbalakítja őket. A művekről készült reprodukcióikat saját gesztusaival átfestve-átszőve veszi birtokba, miközben az általa ismert eredeti kompozíciók és az önálló életre keltett fejek is alakítják-irányítják a készülő átiratot. A jelenetek résztvevőiből arcképek, portrék lesznek. Az átfestéseknek köszönhetően ezek az arcok Rainer fiziognómiai kísérleteinek tárgyaivá és alanyaivá válnak. Kézmozdulatainak lendületes vonalaival egyszerre mélyíti el a pusztulás-pusztítás, a roncsolás nyomait, csupaszítja le az arcokat, de ugyanakkor az őket behálózó gesztuskötegek által fel is építi és új életre is kelti Goya figuráit.
Műveinek inspirálója a rombolás-építkezés folyamatának dialektikus kapcsolata, ahol a roncsolt-roncsolódó felület és a gesztus alapvető képépítő elemmé válik. Arnulf Rainer alkotásai a végletek: a rész-egész, az üresség-telítettség, az elfedés-feltárás, az építés-rombolás közötti feszült állapotban születnek. Képei (és a róluk szóló írásai is) vallomások az „önfelszámolás metaforikus megvalósításáról”.


ARNULF RAINER 85
Unlikely likenesses

Arnulf Rainer’s Goya series in the Hungarian National Gallery

26Arnulf RAINER (1929, Baden)
Goya 26, évszám nélkül | undated
Tus, fotó | Indian ink on photo, 50,3 × 61,1 cm
A művész tulajdona | Owned by the artist

“I am neither a painter, nor a poet, nor a sportsman, nor a film maker, nor a philosopher, but an exhibitor. In my work, figurative art is miming and gymnastics.” This is how Arnulf Rainer (b. 1929), a seminal figure of Austrian and international art, now a living classic of art history, defined himself in 1972. This year the world celebrates his 85th birthday with exhibitions from London to New York. In his native Austria, the Albertina Museum of Vienna hosts a retrospective exhibit that looks at the major stages of his multifarious creative activities. The Hungarian National Gallery joins in the celebration with this display, which presents works from the best-known series of one of Arnulf Rainer’s most important periods, the paraphrases of Goya he started to make in the early 1980s.
The anniversary occasions a look at the works in a broader context, encourages us to provide an overview, however brief, of their prehistory, and their position within the œuvre.
Arnulf Rainer founded the Hundsgruppe (Dog Group) in 1950, together with Ernst Fuchs, Arik Brauer and Josef Mikl. The body paintings he began to make in the second half of the 1960s, along with the photographically documented body art performances, made him a close ally of Viennese actionism, though he never was a member of the group. In 1978 his work was acknowledged with the Große Österreichische Staatspreis (Great Austrian State Prize), the highest honour the Austrian state can award. In 1978 and 1980, he represented his country at the Venice Biennale. Between 1981 and 1995, he was a professor at Vienna’s Academy of Fine Arts, the same institution where he was once so dissatisfied with the instruction that he stopped attending after three days.
The galleries that have presented his works include New York’s Museum of Modern Art and the Solomon R. Guggenheim Museum, and for two years between 1993 and 1995, the same city hosted a project collection, the Arnulf Rainer Museum. In 2009, his native town, Baden named one of its museums after him, where monographic and thematic temporary displays present his multifarious œuvre.
In a text from 1979, “Notes of an Exhibitor,” Rainer follows up on the metaphor cited earlier: “My commentaries are not crucial, authentic statements, but rather tricks and expository texts I use to preempt other, still worse interpretations.” Like his other writings, his own text on the Goya series, reprinted here, is an authentic artistic statement, a verbal equivalent of the series presented. It is a credo that reveals Arnulf Rainer’s artistic world view: all his works are spontaneous projections of the inner experience, of the soul.

01Arnulf RAINER (1929, Baden)
Goya 1, 1983
Grafit, olajkréta, fotó | Graphite and oil pastel on photo, 61 × 50,2 cm
A művész tulajdona | Owned by the artist

Arnulf Rainer is an experimenting artist who keeps looking for new directions. His earlierst work is marked by a certain surrealistic–expressive dynamism. It was in Paris in 1951 that he first encoutnered the works of such gestural painters as Georges Mathieu, Jackson Pollock, Jean-Paul Riopelle and Wols. Their spontaneous signs and intensive physical relationship to the surface of the painting, proved, along with Art Informel and abstract expressionism, a fertile influence on his later work, though he continued to insist on the representation of subjects. In any case, as early as the beginning of the 1950s he already employed the gestural idiom that emerges from a characteristic swirl of scrawled lines, which has remained a sailent feature of his work to this day. After 1954, Rainer moved in the direction of “destroying the form,” which he attained by blackening, overpainting and masking.
In the course of several of his periods, the same solutions in content and form keep recurring in a cylcic fashion. The masks of the epnymous series (Maskenserie) of 1966–1968, abstracted by means of accentuation and distortion, are obviously the kin of the drawings of the 2004 Sketches (Skizzen) series, its masklife faces with “sewn-in” eyes. When considered in chronological order, his series comprise sequences of pictures that consistently build one upon the other, ountlining a unified thread that runs through the œuvre.
Following the masks, initially surrealistic–expressive, and later simplified in a linear manner, Rainer made a number of abstract works from gestural marks (Manikin Seriess/Männchen-Serie, 1967–1971). Next came a series of automatic self-portraits (Automatic Photos | Automatenphotos, 1968–1969), in which he distorted his features only by grimacing. In a similar vein, without overpainting, he made photos of himself with his body trussed and deformed by rubber bands (Rubber Band Photos | Photos Gummibandserie, 1970–1971). With these performances of the theatre of the face, along with his “published bodily exercises,” he created a “one-man” theatre that does away with the direct presence of the audience. These gave rise to those photographic self-portraits which present different plays with facial expressions and postures, and which he subsequently altered by means of drawing and painting (Face Farces, 1970–1975; Bodyposes, 1970–1975). The Hand and Finger Paintings | Hand- und Fingermalereien (1973–1976) do without a means of mediation (the brush) to communicate the original impressions of the hands and body, as well as the gestures, of the artist who comes in direct contact with the material and the support.
The 1970s and early 1980s saw the birth of those series that comprise paraphrases of great predecessors, as the Leonardo (1976), Messerschmidt (1977), Van Gogh (1977–1979), Rembrandt (1980–1981), Egon Schiele (1981), and Gustav Klimt (1981) series.

09Arnulf RAINER (1929, Baden)
Goya 9, évszám nélkül | undated
Olajkréta, olaj, fotó | Oil pastel and oil on photo, 60,9 × 50,3 cm
A művész tulajdona | Owned by the artist

The series now presented belongs to this period, and lends a new life to the works of a key figure of the turn of the 18th and 19th centuries, Francisco José de Goya (1746–1828), by “redrawing and devouring” the Spanish painter giant’s œuvre. In the course of an “energy transformation,” Rainer recasts Goya’s works – or rather, faces selected from them – as he, or his body, enters into a continuous dialogue with them. The selection of details also brings into play the question of part and whole. It reminds one that the part holds the properties of the whole, and also has a meaning as a discrete item—while the same component is appreciated differently when considered on its own, removed from its context. However, Rainer goes beyond the issue of how fragments and wholes relate to one another. He not only removes the chosen components, certain faces from Goya’s scenes, from their contexts, but also places them in new ones when he goes on to modify them. He appropriates the reproductions of Goya’s works by painting on, or weaving in, his own gestures, while the original compositions, as well as the heads that assume a new life, also influence or determine the making of the paraphrase. The characters of Goya’s scenes become the subjects of portraits. Thanks to the overpainting, these faces become the objects and subjects of Rainer’s physiognomical experiments. While the vigorous lines that mark the movement of his hand deepen the signs of damage and destruction, the baring of the faces, the same bundles of gestures construct, and bring to new life, Goya’s figures.
What inspires Rainer’s works is the dialectic in the process of destruction and construction, with the surface (to be) damaged and the gesture becoming essential constituents in the construction of the picture. Arnulf Rainer’s works are born in tense states between extremes: between part and whole, emptiness and saturation, concealing and revealing, construction and destruction. His pictures (as well his writings on them) are confessions about “the metaphorical realization of self-elimination.”

leporelló









RAINER 85 – Tisztelet Arnulf Rainernek
RAINER 85 – Homage to Arnulf Rainer
Katalógus | Catalogue
A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2014/5
Publications by the Hungarian National Gallery 2014/5
Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában 
2014. október 14. – 2015. január 4.
Exhibition at the Hungarian National Gallery
14 October 2014 – 4 January 2015
A katalógust szerkesztette | Catalogue edited by Dr. Szeifert Judit
Felelős szerkesztő | Copy-editors Borus Judit, Köves-Kárai Petra
Fordítók | Translators Andrew T. Gane, Mihály Árpád
Kiadói koordináció | Editorial co-ordination Tóth Judit
Grafikai terv, arculat | Graphic and image design Burucs Szabolcs
© Dr. Szeifert Judit
© Arnulf Rainer
Nyomda | Press EPC nyomda
© Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2014; 
a szerzők, valamint a fényképek jogtulajdonosai
© Museum of Fine Arts – Hungarian National Gallery, Budapest 2014; 
authors’ rights and photographs copyrights
Felelős kiadó | Published by Dr. Baán László
ISSN 0231-2387
ISSN 0864-7291
ISBN 978-963-9964-06-8

Mit szólsz hozzá?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s