Hortus temporis
Bíró Sándor kiállítása
12 March – 12 April 2015 | Budapest Galéria, Budapest
photo by ROSTA József
Bíró Sándor művészetének két alapvető inspiráló forrása az idő és a természet, e két fogalom által meghatározott koordináta rendszerben helyezhetők el művei. Hol egymást metsző pontokban találkoznak, hol párhuzamosan haladnak, hol egymás inverzeként értelmezhetők.
Az időre utaló jelek a faktúraképzésben fedezhetők fel. A kopottas felületek által egyrészt archaizál, azaz a múltra utal. Így művei ahhoz a művészeti jelenséghez kapcsolhatók, amelyet 2000-ben lírai archaizmus elnevezéssel vezettem be a művészettörténeti terminusok közé. Az ide sorolható művészek számára az idő a mester és a példa. Ahogy az idő dolgozik: lassan, számunkra szinte észrevétlenül mélyíti el nyomait. Bevégzi útját a megkezdett horzsolás – vájattá mélyül. A végtelen pillanat tükrében képződik a hiány.
Az ide tartozó alkotók általában kopottas festői felületek kialakításával hozzák létre az archaizáló faktúrákat, s kész műveik megjelenésükkel keltenek töredékes hatást. A felületképzésen túl, Bíró Sándor munkái közül címével is jelzi a múlttal való kapcsolatot az Aranykor – amely egyértelmű utalás egy letűnt és dicső korszakra, a művészetek, a festészet virágkorára. Nála az archaizáló, megkopott faktúraképzés összekapcsolódik az organikus felületekre utaló forma- és színvilággal is. Fák foszló kérge, mohos zugok, illetve rozsdás vagy penészfoltos, roncsolódó felületek idéződnek fel képein.
Az enyészet teremtményei: a penészfoltok, a rozsdamarta felületek, a pergő vakolatok hiányai által rajzolt formák mint az idő által horzsolt sebek tűnnek elő, de festői faktúráik a penészes, rothadó, bomlásnak indult felületek esztétikai értékelései. A Korrózió vagy az Erózió triptichonok, a Rozsdamarta képek címűkkel is egyértelművé teszik, hogy a foltos, korrodált, erodált felületekből inspirálódik a művészi képzelet és ábrázolás. Ezek ihlető hatására már Leonardo is utalt festészetről szóló írásainak egyik részletében:
„Ne tartsd jelentéktelennek amit mondok, se unalmasnak, állj meg néha és nézd meg a falak foltjait vagy nézz bele a hamvadó tűzbe, […] s más hasonló helyekre; ha ezeket jól megfigyeled, a legcsodálatosabb leleményekre jutsz, amelyek a festő szellemét új invenciókkal töltik meg.”
Azonban nem csupán a pusztulásformákban rejlő esztétikai tartalmakat hangsúlyozzák Bíró Sándor képei, hanem rámutatnak arra is, hogy a rombolásként látott és felfogott felületi hatások egyben keletkező mikroorganizmusok életterei. Ezáltal alkotásai egyszerre a keletkezés és az elmúlás követei. A múlandóság és a (újjá)születés pedig a természet körforgását és egyben időtlen végtelenségét is felidézi. Ezen a ponton az idő és a természet szorosan összekapcsolódik, és újabb dimenziók irányába nyit utat.
Bíró Sándor művészetében a Kert az a hely, ahol az idő és a természet találkozásából új minőség születik. A kert eredetileg nem más, mint az embert körülvevő, általa mesterségesen kialakított természeti közeg, műtáj. Benne a növények organikus burjánzását az ember szabályozza, a természetes formákat bizonyos koncepció szerint az ember rendezi. Bíró Sándor munkáin a természet jelenléte a formákban, a tájemlékek szinesztéziaszerű megjelenítésében érhető tetten – azaz a tájak hangulata, a levegő érzete, a hozzájuk kapcsolódó illatok, hangok idéződnek fel, amelyet a természethez köthető színek (zöldek, okkerek, vörösek) is megerősítenek. Bíró Sándor képei impressziók, a természetből kiragadott részletek, amelyeket a kertrendezéshez hasonlóan maga választ ki és állít össze egy-egy képpé. A kompozíciók egymáson átsejlő festékrétegekből alakulnak, amelyek különböző évszakok atmoszféráját is felidézik. Hideg kékes, jégvirággal beszőtt tájfragmentumok, üde színekben pompázó tavaszi virágzás, zöldellő fák között átszüremkedő napfény, vibráló narancsos verőfény, okkeresen aranyló, tüzes kalászok, fanyarabb színű, őszi lombhullás asszociációit láthatjuk. A színes foltok irizáló felületeket hoznak létre. A végtelen természetből kiszakított véges darabka panteisztikus szemléletet tükröz. Bíró Sándor a természet alkotásai, valamint az idő múlása és végtelensége előtt fejet hajtó ember alázatával és tiszteletével építi virtuális és valós kertjét.
Ez a kert mint „alakított táj” egyben szimbolikus hely, amely lehet az álmok kertje, ahogy arra egy képe címével is utal. Az Álom – az emlékhez hasonlóan, a valóság és a képzelet határmezsgyéjén felidéződő tünékeny képek, gondolatok, hangok és érzések összessége, amelyet alvás közben érzékelünk. Egyben az alkotói képzelet másik fontos inspirációs forrását is jelöli. A kert ugyanakkor lehet a Titkos kert (Hortus secretus), amely a szemlélődő meditáció helye. Így összekapcsolódik a tibeti remeték lelki gyakorlatára utaló Tumo című képpel is, illetve ide sorolható a több kép címében szereplő Metanoia, ami a teológiában megbánást, megtérést jelent. Képeinek szakrális tartalmait erősíti a többször alkalmazott triptichon forma is. Bíró Sándor művein tehát a kert, ha nem is konkrétan, de szinte mindig jelen van. Nála a kert a múló idő és az időtlenség, az elvágyódás, a meditáció, az alkotás helye. A művészet metaforája.
photo by ROSTA József
[Az írás rövidített változata megjelent az Új Művészet 2015/4. számában]
JadeArt 