Painting of – KRAJCSOVICS Éva – festészete

English below ↓

Fénnyel festett idő 

Krajcsovics Éva festészete 

(időszövedékek)
Krajcsovics Éva művészetének két alapvető meghatározó tényezője az idő és a fény. Az idő megragadására érzett késztetés, valamint a múltnak, a letűnt koroknak és kultúráknak, a régi idők nagy mestereinek állandó megidézése kapcsán, festészetének egyik jellegzetessége az archaizálás. Mindezeket elsősorban fakturális megoldásai, illetve tematikai választásai révén éri el.
Krajcsovics Éva a lírai archaikus festészet képviselője, aki szüntelen párbeszédet folytat a múlttal. Az archaizálás nála egyrészt a tradíciókhoz való kötődést jelenti, ami a hagyományos műfajok és technikák (például olajfestés, tempera) alkalmazásában nyilvánul meg. Azonban tradicionális eszközeik mellett és által művei meg is újítják a táblakép műfaját. Képeinek foszladozó faktúrái az idő által formált felületeket idézik, illetve a rajtuk megjelenő fragmentumok is a töredékességre utalnak. Múlthoz való kötődésének másik jele az emlék(ezés), illetve a számára fontos régi mesterek megidézése. A tisztelt nagy elődök azonban nem mint követendő, megközelítendő példák emelkednek elérhetetlen magaslatokba ezeken a képeken, hanem leghétköznapibb tárgyaik (Leonardo asztala, Giotto asztala, Morandi asztala), intim környezetük (Czimra szobája, Nagy Balogh szobája, G. M. szobája, Morandi-szoba, Triptichon, Van Gogh szobája,) vagy képeik részletei (Giotto kékje, „Velázquez” szék, Kijárat) által vannak jelen a Krajcsovics-festményeken. Miközben ezekkel a kapcsolódásokkal is a múltat idézi, egyben portrékat fest – önmagáról és szűkebb művészeti családjának tagjairól. Genealogikus tablójának csaknem minden szereplőjét belső tér szimbolizálja.

Azonban az enteriőr mint festészeti téma először közvetlen környezetének ábrázolásával jelent meg Krajcsovics Éva képein. Azokat a szobákat, belső tereket festette, amelyekben mindennapjait élte, az őt körülvevő intim közeget. Ezek a személyiség kivetülései, a belső én, és a magányos alkotás szinonimáiként értelmezhetők akkori képein. Az 1990-es évek közepén vált egyértelművé számára, hogy az út, amin elindult abba az irányba vezet, ami leginkább alkalmas gondolatainak festészeti kifejezésére. A felismerés egyetlen pillanat, egy villámcsapás gyorsaságával és erejével tudatosította benne az enteriőrfestés iránti elkötelezettséget. Első lépésként úgy mozdult ki saját környezetéből, hogy azon festő elődök és „mesterek” szobáit festette meg, akik élete és művészete szempontjából meghatározóak voltak, akiket kedvelt és nagyra tartott. Így született elsők között Van Gogh, Kling György és Czimra Gyula szobája (1995), majd ezt követte Nagy Balogh János, akinek napjainkig elkészült „szobáiból” egész sorozatot lehetne kiállítani Karjcsovics Éva oeuvre-jén belül. Ezekhez a témákhoz újra meg újra visszatér, így időben és térben nagy utakat járva be (például Kling-szoba, 2007; Van Gogh-szoba, 2007). Megjelenik ebben a sorban személyes tárgyai által maga a festő is (Napló, 2006) – művészeti felmenői; Giotto, Fra Angelico, Leonardo, Vermeer, Velázquez, Van Gogh, Morandi, Csontváry, Nagy Balogh János, Farkas István, Czimra Gyula és Kling György körében. Be kell látnunk, elég jó társaságba került Krajcsovics Éva. A meggyőző és autentikus festészeti közegben otthonosan mozog.
Enteriőrképein hol egy résnyi nyílás, hol egy félig kitárt ajtó vagy ablak jelzi a fény forrását, ahogy azt a Fényfolt (2002), a Kamra (2002), illetve az Ablak (2001) vagy a Kijárat (2005) című olajfestményeken is láthatjuk. Ezek a nyílások összekötő és elválasztó jelek a kint és a bent, a fent és a lent, az evilági és a túlvilági, valamint a zuhanás és a lebegés között. Ezek kötik össze a külvilággal, vagy éppen választják el attól az enteriőröket.
A „művészeti családba” azonban nem csak felmenők, hanem kortársak is tartoznak. Az egyik szűkebb csoport, amelyhez sorolhatók Krajcsovics Éva művei, a már említett, általam megnevezett lírai archaizmus jelensége, amely tendenciába azon alkotók tartoznak, akiknek festészeti technikájában, munkamódszerében archaikus törekvések nyilvánulnak meg, amelyek következtében maguk a kész művek öltenek leletszerű, töredékes formát, archaikus (s egyben archeológiai) hatást keltve ezáltal. A lírai jelzőt a műcsoportot (közösen) jellemző visszafogott, természetközeli színek, és az átgondoltan formált felületek indokolják.
A hasonlóságok mellett azonban hangsúlyozni kell azt is, hogy a lírai archaizmus körébe sorolható művek izolált közegben születnek, életre hívójuk éppen az atomizálódott társadalom. Az alkotók nem egy mozgalom keretein belül, programszerűen sorolhatók ebbe a csoportba, hanem csupán rokon szellemiségű műveik által jönnek létre ezek a találkozások.[1]
Ezen a csoporton belül Kovács Péter, Kopócsy Judit, Vojnich Erzsébet, Szarka Csilla illetve Váli Dezső alkotásai, festői módszerei állnak legközelebb Krajcsovics Éva művészetéhez. Azonban mindezeknél közelebbi rokonság fedezhető fel Krajcsovics Éva és a Párizsban élő, magyar származású festő, Hollán Sándor művészetében, akinek alkotásait először 2003-ban, Kiscelli Múzeumbeli kiállításán látta.
A Hollán Sándor képeivel való találkozás a felismerés, a rokon festészeti attitűd és szellemiség felfedezésével ajándékozta meg Krajcsovics Évát, aki elküldte katalógusát a Párizsban élő mesternek. A kapcsolatfelvétel sikerült, hiszen Hollán levélben válaszolt, amelyben nagyon pontosan fogalmazta meg a kettejük között lévő művészeti rokonságot, és Krajcsovics festészetének egyik alapvető jellegzetességét:
(Krajcsovics Éva) „…képeinek világa nekem nagyon közeli. Színeinek sűrűsége, anyagszerűsége, formáinak rejtelmes közelsége, és az a nyugodt tér, melyben minden együtt él, nem könnyű formája a művészetnek. Ugyanakkor úgy látom, van a formák mögött egy belső feszültség, erő mely megvédi a túlzott finomságoktól, és a poézis veszélyeitől.” (2003. november 7.)
Ilyen lényeglátó beleérzéssel csak egy nagyon hasonló szellemiségben alkotó művész tud fogalmazni. Az a fajta alázat, amellyel Hollán is dolgozik, megerősítette Krajcsovics Évát abban a(z addig is megingathatatlan) hitében, hogy az ilyen festészeti-művészeti magatartásnak nem csak a múltban volt, de korunkban is van létjogosultsága.[2] A Hollán Sándorral kialakult barátság és kölcsönös tisztelet azon a felismerésen alapul, hogy kettejük művészetében hasonló képi gondolatok jutottak kifejezésre időben és térben párhuzamosan. Természetesen a személyes találkozás, és egymás munkáinak alaposabb megismerése inspiratívan hat, így Krajcsovics Éva több festményét ajánlotta azóta Hollán Sándornak (például Műterem fönt I-II., Csendélet helye I-II., Kert, Fa). Művészetük iránya is hasonló, a levegő és fény atmoszferikus hatásainak festészeti megragadása, a konkrét képtárgyak szublimálása, feloldása a színekben.

(emléklenyomatok)
Életünk során szemlélődünk, folyamatosan ingerek érnek minket, amelyek akaratlanul is (jó vagy rossz) hatással vannak ránk. Az alkotó művészek még érzékenyebben reagálnak a körülöttünk lévő világ legapróbb rezdüléseire, s azokat hol szándékosan, hol önkéntelenül is beépítik műveikbe.
Krajcsovics Éva is szemlélődő művész. Tulajdonképpen semmi mást nem tesz, csak nézelődik, figyel. Utazik, meg-megáll, és hagyja, hogy minden újabb élményanyag egész lé¬nyében szétáradjon. Majd ezen a szűrőn áteresztve, egyszerre töprengve-gyötrődve és spontán-lendülettel nekilát, hogy vászonra festve feldolgozza tapasztalatait. A tudatos mozzanat ebben a folyamatban a felismerés. Az, ahogy egyik tárlata [3] címében is megfogalmazta: a vonzások, vonzódások motiválják készülő festményeit.
Az itáliai kultúra, művészet, illetve maga az olasz táj és légkör jelentik Krajcsovics Éva több festményének inspiratív hátterét. De nem kézzelfogható látványelemek formájában jelennek meg az emlékek és élmények vetületei. Krajcsovics Éva minimális eszközökkel, konkrét motívumok vagy formai utalások nélkül elsősorban atmoszférát teremt: a mediterráneum vibráló levegőjét, fényeit, színeit, sőt illatait (festészeti szinesztézia!) képes felidézni. Fragmentális képalkotói módszere által ér el téri dimenziókat, sőt sokszor végtelenbe vezető tereket érzékeltet általuk. A megjelenő valóságszegmensek szinte atomjaikra hullanak, fénnyé és levegővé változnak ezeken a festményeken.
Egyik hatalmas keret és vakráma nélküli vászna, Pompei romvárosának részletét ábrázolja. Narancsvörösek, okkerek és kékes tónusok, kivillanó fehér oszlopszerű elem, nyílásokon beszűrődő sárgás fénynyalábok idézik meg a 79-ben vulkánkitörés következtében eltemetett dél-itáliai várost. Nem tájképi részletet, vagy konkrét épület egy darabját látjuk viszont, hanem egy ismerős hangulat, a ragyogó napfényben színesen pompázó falak repedezett, málló vakolatának emléke idéződik fel Krajcsovics Éva festménye által. Ez a mű a hely szellemét (genius loci!), az épületeiben, színeiben rejlő általánosan jellemző mozzanatokat ragadja ki, és szintetizálja egyetlen képpé. Paquius Proculus házának átriuma, Octavius Quartio lakosztályának freskói éppúgy benne rejlenek, akár Giulia Félix portikuszának belső falai, vagy a fórum épületeinek összessége.
Azonban Krajcsovics Éva legtöbb képén még ennél is kevésbé egyértelműen jelennek meg a helyek, korok, épületek. Még, amikor a címben megnevezi (például Villa Giulia, 2000; Taormina, 2002; Villa Dei Misteri, 2002), akkor sem válik konkréttá, megfoghatóvá a hely, a kép tárgya. Csak érezhető, valami az emlékezetből homályosan felderengő képi nyom. A jelenségek és tárgyak egyetemességének megragadása által a képeken látható helyszínek, valamint az ablak, az ajtó, a kapu, a házfal elsődleges megjelenésekké, ősmintákká válnak. Festményein enteriőrök fragmentumait jeleníti meg, azokat is absztrahálva, a konkrét teret elhagyva, csupán jelzésszerűen. Felületképzése által az építészeti elemek a (közeli vagy távoli) múltból sejlenek elő művein. A patinás képfelszín egyértelműen a múltra utal. Festményei, tárgyválasztásuktól függetlenül, faktúrájukkal is omladozó, penészes falfelületek hatását keltik, s mindezt a festészet hagyományos eszközeivel éri el. Tehát a választott képtémákon (romok, elhagyott épületbelsők stb.) kívül a felületképzésben is megnyilvánul a már említett archaizáló szándék.

(szín-terek)
Krajcsovics Éva fokozatosan egyre távolabb kerül a valóságszegmensek konkretizálásától, a narratív elemektől képein. Ma már a legcsekélyebb mértékben sem elbeszél. A színek által fogalmaz meg benne lévő érzéseket, az emlékek, a dolgok, a helyek színét keresi ecsetjével. Számára mindennek színe van. A terek színeit és a színek terét festi – az egymásra hordott festékrétegek, a színek anyagszerű közeget képeznek, amelytől a festmények „teresednek”, téri dimenzióba lépnek, legtöbbször a végtelen irányába tágítják a kép terét.

Képeinek egy részén a kék szín dominál, amely egyértelműen a lebegést idézi fel (Lebegő kék, 2006). A kék festményeken azonban nincs horizont, így a lebegés színterei, az egek és a tenger bár külön válnak, mégis szétválaszthatatlan egységben jelennek meg rajtuk. Néhol foltok úsznak a kékségben: felhők az égen, vagy szigetek a tenger vizében. A vörös szín szintén meghatározó jelentőségű egyes képeken. Vannak szinte monokróm vörös felületek (például Forma II.), azonban az alá festett rétegek elősejlenek, és izgalmassá, irizálóvá teszik a faktúrát. Számos festményen felragyog az aranyló okker, és világos résszerű foltok nyitnak a fény felé utat. A fehér téglalapszerű alakzat is többször megjelenik a kompozíciókon, hol horizontálisan elnyúló fénycsóvaként, hol oszlopszerű vertikális tagoló- illetve tartóelemként. De a mértani formát a szfumátós faktúra raszterekre bontja, és hajlékonnyá lágyítja.
Krajcsovics Éva képei könnyedek, ködből felderengők és sejtelmesek egyszerre. Légiesen lebegők, fény és levegő hatja át őket. De nem csak ezért mondható, hogy az égi szférához tartoznak. Szakrális tartalommal telítődnek, hiszen a fény által a lélek szárnyal rajtuk, betöltve az egész képfelületet. Egyszerre van jelen mindenütt, de mégsem érhető tetten sehol. Ismerős és mégsem felismerhető. Nincsenek valósághű képelemek vagy egyértelműen felismerhető motívumok. Csak a valóságszegmensek asszociatív megjelenítése, és a lehető legkevesebb eszközzel ábrázolt tériség.
Letisztulás ez. Mondhatni esszenciális festészet.
Krajcsovics Éva festményein a mindennapi dolgok szakrális tartalommal telítődnek. A terek, térrészletek metafizikus helyekké, az intim szobák a mindenség metaforáivá válnak. A műveket szakralizálja a színek és fények titokzatossága, a formai megoldások (például triptichonszerű elrendezés), illetve a festői módszerek összessége. Az archaizáló festői felületek helyek, korok és emlékek csöndjeit rejtik. Az áhítat és a titok sóhajtó csöndjeit. A festészet örök titkát.
Krajcsovics Éva festészete tehát a szakrális festészet rejtetett továbbélésének is tekinthető, anélkül, hogy az alkotó erre tudatosan törekedne. Templomtérben kiállítva képeinek transzcendens jellege még nyilvánvalóbbá válik. Mint például a 2004-ben, a rév-komáromi templom épületében rendezett kiállításon,[4] amely régi idők követeként fogadta magába ezeket az archaizáló és transzcendens voltukban szakrális alkotásokat. A templom pusztuló falfelületei és a kiállított képek egymásnak felelgetve a hiányt avatták építőelemmé. Ezzel kapcsolatban Leonardo da Vinci festészetről szóló írásainak egyik ide illő részletét idézem, amelyben Leonardo éppen a házak falain felfedezhető hiányokat, a felhők stb. foltjait tekintette a festői látásmód inspiráló tényezőinek, amelyek továbbgondolásra késztetik az alkotói szellemet:
„Ne tartsd jelentéktelennek, amit mondok, se unalmasnak, állj meg néha, és nézd meg a falak foltjait vagy nézz bele a hamvadó tűzbe, föl a felhőkre vagy le az iszapba s más hasonló helyekre; ha ezeket jól megfigyeled, a legcsodálatosabb leleményekre jutsz, amelyek a festő szellemét új invenciókkal töltik meg.” [5]
A templomfal vizuális élményt nyújtó, penészes foltjaival konkuráló alkotások az idő építő-romboló dialektikájának követei. E műveket szemlélve, mi is kiléphettünk az idő és a tér résein. Zuhanunk és lebegünk egyszerre.
Krajcsovics Éva az alapigazságokhoz vezető úton jár. Képei a ki nem mondott vagy ki nem mondható szavakat, a tovatűnt vagy meg sem született gondolatokat, a mondatok közti csöndeket jelenítik meg. Mert a lényeg a kimondhatatlanban, a szavak közti szünetekben rejlik. A festékrétegek közötti időtlenségben. A két ecsetvonás közt elillant pillanatban. A csöndek között felderengő fényben.

(csöndfények)
Krajcsovics Éva fest. Festő.
De mit is fest tulajdonképpen? Nehéz megmondani, hiszen képein szinte alig van felismerhető, konkrét motívum. Pedig csaknem minden művének kiindulópontja valamely hétköznapi tárgy (ágy, asztal, ajtó, ablak), vagy architekturális részlet (oszlop, lépcső, híd). Ezek az elemek ott vannak képein, mégsem tolakodnak előtérbe. Meghúzódnak a festékrétegek mögött – atomjaikra bomlanak és feloldódnak a faktúrában. Krajcsovics festményei úgy ábrázolnak dolgokat, hogy szinte semmi kézzelfoghatót, egyértelműt nem tartalmaznak. A tárgyak helyét, nyomát, emlékét mutatják meg. A külső burkot lehántva, belülről, a láthatatlan felől közelítve ábrázolják a lényeget.
Talán akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy Krajcsovics Éva a fény festője. Vásznai fénnyel telítettek, művei a fény vetületei, leképezései – szó szerint a fény képei.
Nem érzékelhetők rajtuk az árnyékok, de éppúgy nem egyértelmű a fény jelenléte sem. A képek ragyogását áthatja egyfajta sejtelmes, szfumátós-ködös derengés. A fény ellentéte, az árnyék beleszövődik a fénysugarak közé. A képek mégis fénnyel telítettek, de ez a ragyogás a kopottas, itt-ott felfeslő faktúrák résein, repedésein át szüremkedik elő, és teszi organikussá, élővé a képfelszínt.
A festmények textúrája leheletnyi szövet, fény és árny szálaiból szőtt anyagtalan anyag. Olyan, akár az emlék. Mikor már úgy érezzük, megragadhatjuk, hirtelen elillan.
Krajcsovics Éva fest. A kép kitartó, sokszor monoton munka eredménye. A többször megismételt mozdulatok, motívumok állandósága szertartásossá teszi az alkotói folyamatot.
Az anyagtalan, levegővel és fénnyel áthatott képfelületek könnyed, finom hatást keltenek. Törékenynek és lebegőnek tűnnek, pedig a képfelszín súlyos festékrétegek szövedékéből, átgondoltan formált, mívesen alakított faktúrákból épül fel. (Ezt a kettősséget írják le Hollán Sándor korábban idézett levelének sorai is.)
Krajcsovics Éva redukált de mégis pontosan fogalmazó festői eszközei által, az egymáson átsejlő, érzékeny ecsetvonásokkal felhordott lazúros festékrétegek könnyedsége mögött rejlő erőfeszítések, éppúgy észrevétlenek maradnak, mint a hallgatásba burkolt gondolatok.
Ahogy korábban már volt szó róla, Krajcsovics Éva az idő festője. Ez egyrészt a már kifejtett, művészetének a múlttal való szoros kapcsolatában nyilvánul meg. Másrészt viszont a művészettörténetben az idő a legfőbb ítész. A valódi művészeti értékek legfőbb mércéje az időtállóság. Harmadrészt pedig az a fajta elmélyült munka, amellyel ezek a képek készülnek, szintén sok időt igényel. A több rétegben egymásra halmozott ecsetnyomokból felépülő művek munkamódszere is az idő folyamatát szimbolizálja. Krajcsovics Éva alkotásai úgy alakulnak, ahogy az idő alakítja fokozatosan a sziklák felületét, ahogy a víz csiszolja simára a kavicsokat, ahogy a homokszemek peregnek, ahogy a jégvirág beszövi az ablak üvegét. A festő az idő folytonosságának valamint az időtlenségnek a relációival, az egyén által megélhető külső és a belső idő szubjektív és relatív mérhetőségével, illetve mérhetetlenségével szembesít bennünket művei által, amelyek befogadásának alapja a meditatív szemlélődés, amelyhez szintén idő kell. A képek megállásra késztetnek, időt követelnek maguknak. Végtelenítik a pillanatot.
Krajcsovics Évánál a fény és az idő összekapcsolódik, hiszen nála az idő a fényben materializálódik, a fényben ölt vizuális érzékeinkkel felfogható formát.
Krajcsovics Éva legutóbbi kiállításának a Képremény címet adta.[6] Eszerint alkotásai reménybeli képek. A cím azt sugallja, hogy a festő bízik abban, hogy a nem vizuális tapasztalásunkkal felfogható érzeteket, sikerül képpé formálnia, megfestenie, ami érzékeinkkel felfoghatatlan. Láthatóvá tenni, ami láthatatlan.
Megfesteni az árnyakat a sötétben, vagy a fénysugarakat a világosságban. Megfesteni, ami ott van, de mégsem látható. Ami mindenütt érezhető, de még sincs jelen sehol.
Krajcsovics Éva képeinek áttetsző légiessége transzcendens tartalmakat sugall, az időtlenség és a végtelen tartományaiba vezeti nézőjét. Festményei (érzékeny felületeik és fragmentális fogalmazásmódjuk által) ugyanakkor a mulandóság, az esendőség és a sérülékenység vetületei.
Felfeslett pillanatok az idő szövetéből.

JEGYZETEK

[1] A fogalom bevezetésére Szeifert Judit: A töredék metaforái. Lírai archaizmus a kortárs magyar festészetben című cikkben került sor in: Új Művészet 2000/5. 6-11.
[2] Ez a művészettel szembeni elkötelezettség és alázat jellemzi a lírai archaizmus körébe sorolható, általam a Vigadó Galériában (2003. december 13-január 25.) rendezett tárlaton bemutatott alkotókat is. A kiállított kortárs művek a lírai archaizmus jelenségkörének egy tágabb szeletét adták, a középgeneráció és a fiatalabb festőnemzedék alkotásai közül választva jellemző példákat, ezzel csupán reprezentatív keresztmetszetét adva a témához kapcsolódó műveknek. Lásd. bővebben: Szeifert Judit: Titokmetaforák és időtöredékek. Lírai archaizálás a kortárs magyar festészetben in: A töredék metaforái, tematikus festészeti kiállítás katalógus, MFT, Budapest, 2003
[3] Galgóczi Könyvtár, Galéria – Győr, 2005
[4] Limes Galéria – Rév-Komárom, 2004 – Kopócsy Judittal
[5] Leonardo: A festészetről, bev.: Boskovits Miklós, ford.: Gulyás Dénes, Budapest, Corvina Kiadó, 1967. , 66. fejezet, 73.
[6] Olof Palme Ház – Budapest, 2007

---

English version ↓

Time painted with Light
Painting of Éva Krajcsovics

(time-fabric)
The two fundamentally determining factors of Éva Krajcsovics’s art are time and light. The feeling of urge to get hold of time, and the constant evocation of past times, bygone epochs and cultures, the great precursor masters have resulted into one of her characteristic artistic features; archaism. All these, she primarily achieves through her mode of facture resolutions and her particular choice of themes.
Éva Krajcsovics is a representative artist of the lyric archaic painting, who holds a constant dialogue with the past. In her case, archaic expression partly means keeping close to the traditions, which is realised in her employing traditional genres and their identical technical means. However, her art, with and through its traditional tools also performs a novel execution of the panel painting genre. The shredding facture of her pictures recall surfaces that were formed by time, just as the fragments appearing on them denote some kind of incompleteness. The other signifier of her close attachment to past times is memory or reflection, that is, her recalling of the great masters from the past who play an important part in her art. However, the depicted honourable great ancestors do not rise into unattainable heights in these pictures as figures of exemplary beings would, but reside in their most commonplace everyday objects (Table of Leonardo, Table of Giotto, Table of Morandi), intimate surroundings (Room of Czimra, Room of Nagy Balogh, Room of G.M., Morandi-Room, Triptych, Room of Van Gogh), or details of their pictures (Giotto’s Blue, „Velázquez” Chair, Exit) in the Krajcsovics- paintings.
While she evokes the past through these connections, she also paints portraits – of herself and of various members of her closer artistic family. Almost each figure of her genealogical tableau is symbolised by an inner space.

However, the interior as thematic painting element in Éva Krajcsovics’s pictures first appeared when she was depicting her immediate surrounding. She painted the rooms, interiors where she had been living her everyday life; the surrounding of her intimate milieu. These projections of the personality, the inner self, may be interpreted as synonyms for solitary creation in those pictures. In the mid – 1990s, it became obvious for her that the path she had taken was leading towards the most suitable form of artistic expression for her thoughts. The moment of realisation, which struck her with the suddenness and force of lightning, made her become aware of her commitment to the genre of interior painting. As a first step to move away from her own surrounding she painted the rooms of such forerunner painters and „masters” who had an influential effect on her art and life, who she was fond of and who she highly esteemed. That is how, amongst the first ones, the room of Van Gogh, György Kling and Gyula Czimra were born (1995), which was followed by that of János Nagy Balogh, whose number of „rooms” painted up today would make an exhibition of a whole array within Éva Krajcsovics’s oeuvre. She keeps returning to these themes again and again, taking a long journey in time and space (for example Kling-Room, 2007; Van Gogh-Room, 2007). The artist herself appears through her personal objects in this series of artworks (Diary, 2006) – in the circle of her artistic ancestors; Giotto, Fra Angelico, Leonardo, Vermeer, Velázquez, Van Gogh, Morandi, Csontváry, János Nagy Balogh, István Farkas, Gyula Czimra and György Kling. We must admit Éva Krajcsovics enjoys quite a good company. She moves around with familiarity in this profound and authentic pictorial milieu.

In her interiors, where a narrow opening, where a half-way left open door or a window marks the source of light, as we can see it in the oil paintings titled Light-spot (2002), the Chamber (2002), or in the Window (2001) and the Exit (2005). These openings are signs of connecting or separating the outer and the inner, the up and the down, the earthly and the eternal, or that of falling and floating. These are the agents that join the interiors to, or separate them from the outer space.
However, not only precursor artists but also contemporary ones belong to this „artistic family”. One of the narrower groups into which Éva Krajcsovics’s artworks can be ordered is the aforementioned phenomenon that I have coined as lyric archaism, which stream is followed by artists whose mode and technique of painting reveals efforts of the archaism resulting into the fact that the completed artworks take up a fragmentary form and a likeness to archaeological findings, hence producing an archaic (as well as archaeological) effect. The „lyric” signifier is owned to the natural, suppressed tone of colours and the scrupulously formed surfaces that are (common) characteristics of this art group.
Nonetheless, despite the similarities, it has to be emphasised that the artworks which may be ordered in the circle of lyric archaism all come to life in an isolated milieu, as they become impregnated just by an atomised society. These artists may be ordered into this group not for reasons of their belonging to certain movements or following particular programs, their coming together has occurred for the mere spiritual likeness of their artworks. [1] Within this group; Péter Kovács, Judit Kopócsy, Erzsébet Vojnich, Csilla Szarka and that of Dezső Váli come as the closest to Éva Krajcsovics’s artworks and mode of painting. Yet, much closer connection can be found in the art of Sándor Hollán, a Hungarian born artist, who lives in Paris, than in any of the above mentioned artists’, and whose artworks Éva Krajcsovics first saw in 2003, at the exhibition of Kiscell Museum.
Having seen Sándor Hollán’s pictures gave Éva Krajcsovics the delight of discovering their spiritual alikeness and attitude to painting, so she sent her catalogue to the master in Paris. Her reaching out proved successful, as Hollán responded to it in a letter, in which he put the nature of their artistic connection, as well as one of the essential characteristics of Krajcsovics’s painting into exact words:
(Éva Krajcsovics) „…the world of her pictures are very close to me. The density, the material-likeness of her colours, the mysterious nearness of her forms, and that placid milieu in which they all reside is not an easy form of art. At the same time, I feel as if there was an inner tension behind the forms, a power which protects her from extreme fineries and the danger of poesy.” (7th November 2003)
Such a deep insight into the essence can only be made by an artist who creates in a very similar spirit. The kind of humble attitude which Hollán employs in his work confirmed Éva Krajcsovics in her (never faltering) belief that such an artist-painter standing has had a right to exist not only in the past but also in our times. [2]
The friendship and mutual respect that was formed between Sándor Hollán and Éva Krajcsovics had been based on the recognition that, parallel in time and space, similar visual thoughts came to expression in their art. Naturally, their meeting in person and their getting more acquainted with each other’s work had an inspiring effect, as a result Éva Krajcsovics has dedicated several paintings to Sándor Hollán since (for example Atelier Above I-II, Place of Still Life I-II, Garden, Tree). Their artistic mode is also similar, their pictorial way of grasping the atmospheric effect of light and air, the sublimation of the concrete picture-objects, their dissolving into hues.

(memory imprints)
During our lifetime we are being perpetually exposed to different kinds of stimulations, which inevitable (for better or worse) affect us. Creative artists do respond with even more sensitivity to the slightest tremors of the world surrounding us, which, afterwards, they incorporate – aware or unaware – into their artworks. Éva Krajcsovics is also one of the contemplating artists. She does nothing else really than perceive and observe. She travels, comes to a stop, and allows every new experience to enter her whole being. Then, letting it pass through this filter, she sets about, simultaneously with a contemplating-torturing frame of mind and a spontaneous driving force, to express her experience on the canvas. The conscious part of this process is that of recognition. The phenomenon which she has put into words in the title of one of her art exhibitions, [3] saying that the motivating forces in the process of her paintings are magnetism and magnetising.
The Italian culture, art, as much as the Italian landscape and atmosphere serve as an inspirational background to Éva Krajcsovics’s numerous paintings. But, the projections of memories and experiences do not appear in the form of tangible visual elements. Éva Krajcsovics primarily creates an atmosphere, doing that with the least amount of tools and without any concrete motifs or formal references; she is able to evoke the vibrant Mediterranean air, lights, hues, even the scents (pictorial synthesis!). By way of her fragmentary mode of picture-composing she achieves creating spatial dimensions, what is more, through them, many a time, she makes us sense spaces leading to the eternal. As if the appearing reality-segments had broken into their atoms, turned into light and air in these pictures.
One of her huge canvas which is without a frame, or blind-stretcher, depicts a detail of the ruined city of Pompei. The carmine-orange, the ochre and the blue tones, the flashing white, column-like element, the rays of yellowish light filtering through the openings envision the South Italian town that was buried in a volcanic eruption in the year 79 ad. It is not a detail of a landscape or that of a certain building what we are to see once again, but a familiar mood, the memory of the crumbling mortar of cracked walls that rise in pompous hues under a bright sun; that is what Éva Krajcsovics’s picture brings to the mind. This artwork beholds (genius loci!) the spirit of the place, the typifying characteristic motions which lie hidden in its buildings, hues, and synthesizes them into one picture. It incorporates the atrium of Paquius Proculus’s house, the wall-paintings of Octavius Quartio’s residence just as it does the inner walls of Giulia Félix’s portico or the building complex of the forum.
Yet, in the majority of Éva Krajcsovics’s pictures places, times, buildings appear even less clearly. Even when she names them in the titles (for example Villa Giulia, 2000; Taormina, 2002; Villa De Misteri, 2002), the place or object of the picture do not become a concrete, tangible thing. They can only be sensed as misty visual traces of memory. By way of grasping the universal aspect of the phenomenon or object, the interiors of the pictures, just as the window, the door, the gate, the walls of the house turn into a primordial, primeval imprints. In her paintings she depicts fragments of the interior – even those she does in the abstracts, abandoning the concrete space – as mere signifiers. By her way of forming the canvas surface, the architectural elements in her artworks seem to emerge from the (recent or bygone) past. The tarnished canvas surface unquestionable refers to the past. Her paintings, irrelevant of their chosen theme, but due to their facture alone, give the effect of moulded walls, all of which is achieved by the use of traditional painting tools. Hence, apart from the chosen picture-themes (ruins, abandoned building interiors), her way of treating the canvas surface also reveals the formerly mentioned intent of archaism.

(colour-scenes)
Éva Krajcsovics is getting further and further away from making the reality-segments concrete, or using any narrative elements in her pictures. By now, she doesn’t narrate the least. She puts her feelings into hues, with her painting brush she looks for the colours of the places, things and memories. For her, everything has got its hue. She paints the colours of the scenes, and the scenes of the colours – the many layers of paint, the colours create a material-like mass, by which the paintings „gain space”, enter a spatial dimension, most of the times enlarging the picture dimension towards the infinite.
Some of her paintings are dominated by the blue, which unquestionable envisions that of floating (Soaring Blue, 2006). However, there is no horizon in these blue paintings, so, even though, the scenes of floating; the skies and the sea part, they appear in inseparable unity in them. Some places we can see patches floating in the blues: clouds in the sky, or islands in the sea. The colour crimson also bears with significant importance in some of the pictures. There are some surfaces with almost a monochrome carmine (for example Form II), however the underlying layers of paints which are seen through it make the whole of it exciting, iridescent. In several of the paintings the golden ochre glows up, and faint gap-like patches open their ways towards the light. There is a white oblong-like form that also frequently appears in the compositions, where as a horizontally spreading stream of light, where as a column-like, vertical divider- or pillar element. However, the fumy facture breaks down the geometrical form into photogravures, and softens them pliant.
Éva Krajcsovivs’s paintings are light, haze-born and mysterious, all at the same time. Floating airily around, penetrated with light and air. Even though, this is not the only reason for seeing them connected to the celestial spheres. They are charged with sacred content, as light makes the soul fly around in them, filling in the whole canvas area. It is omnipresent, but it can nowhere be spotted. It is familiar, yet, it cannot be recognised. There are no true-to-life picture elements, or clearly recognisable motifs. Only the associative presentation of the reality-segments, and a spatial dimension depicted with the least possible amount of tools.
It is like distillation. One could say the painting of the essence.
In Éva Krajcsovics’s paintings the everyday things get charged with divine content. Spaces, or sections of spaces are turned into metaphysical places, the intimate interiors become the metaphors for eternity. The mysteriousness of the colours and lights, the resolution of the forms (for example the triptych arrangement), as well as the whole of the pictorial modes together make the artworks divine. The archaised canvas surface veils the silence of bygone places, epochs and memories. The heaving silences of awe and secrets. The eternal secret of painting itself.
Hence, Éva Krajcsovics’s art of painting can also be considered as a concealed further development of divine paintings, without any conscious efforts made by the artist. When exhibited in a church interior, the transcendent characteristics of her paintings become even more apparent. As it was seen, for example, in 2004, at the exhibition in Rév-Komárom [4] where these artworks were received in their archaised, transcendent and divine quality, as heralds of bygone times. The time-worn church walls and the exhibited pictures, in their echoing one another, hailed absence as their building element. In connection to this, I would like to quote a relevant excerpt from the writings of Leonardo de Vinci on the art of painting, in which Leonardo just makes a point of regarding incompleteness found on the walls of the buildings, in the patches of clouds etc. as sources of inspiration for painters which may help develop the thoughts of the creative mind:
„Do not consider as of little importance what I am saying here, nor boring; do stop at times, and have a look at the patches of the walls or look into the dying embers of the fire, look up at the clouds or down at the mud and at other similar places; if you take a good look at them, you may arrive to the most wondrous findings, which may fill the spirit of the painter with new inventions…” [5]
The artworks, which rival the visual entertaining and mouldy patches of the church walls, follow the patterns of the constructing-destructing dialect of time. Observing these pictures, we are also enabled to cross through the cracks of time and space. We freefall and float at the same time.
Éva Krajcsovics treads the path toward fundamental truths. Her pictures envisions words unuttered, or words that cannot be uttered, thoughts passed, or thoughts that were never born, silences between the sentences. Because, the essence hides within the unutterable, in the silences between the sentences. In timelessness between the layers of paint. In the passing moment between two strokes of the painting brush. In the dawning light between silences.

(lights of silence)
Éva Krajcsovics paints. She is a painter.
But what does she really paint? It is hard to say, since there are hardly any recognisable, concrete motifs in her pictures. Although, the starting point to almost all of her paintings are some everyday objects (bed, table, door, window), or architectural details (column, stairs, bridge). These elements appear in her pictures, but never push themselves to the foreground. They take shelter behind the layers of paint – they break down into their atoms and dissolve into the texture. The paintings of Éva Krajcsovics present things in such a way that they contain almost nothing tangible, nothing self-explanatory. They show the places, traces, memories of the objects they once held. They depict the essence from the invisible, having pealed the outer layer off, from within.
We may be closest to the truth, if we say that Éva Krajcsovics is the painter of light. Her canvases are filled with light, her works are the projections of light, their distillation – literally saying; the pictures of light.
The shadows cannot be sensed, but equally, neither the presence of light is clearly felt. The brightness of the pictures is penetrated by a certain mystical, fumy-misty wavering. The shadow, the opposite of light, gets interwoven with the rays of light. In spite of this, the paintings remain luminous, but this brightness filters through the cracks of the worn, at some places shredding facture, making the picture surface organic, living.
The texture of the paintings is a breath-like fabric, a none-material matter woven by threads of light and shadow. It is, just like memory. When we feel we are about to grasp it, it suddenly slips by.
Éva Krajcsovics paints. The picture is the outcome of a steadfast, often monotonous labour. The repeated strokes, the constantly recurring motifs make the creating process a ceremonial one.
The archaised picture surfaces penetrated with light and air, give the effect of lightness anairiness. They seem to be fragile and floating, even though they are made up of heavy layers of paint, scrupulously formed, and masterly shaped facture. (These two-folded qualities are described also in the earlier quoted lines from the letter of Sándor Hollán). By way of Éva Krajcsovics’s spare, yet accurately composing pictorial tools, the efforts made lie hidden, just as the thoughts enwrapped in silence remain unnoticed, lying behind the airiness of the glaze and transparent layers of paint brought upon the canvas with sensitive strokes of the brush.
As stated earlier, Éva Krajcsovics is the painter of time. On the one hand, it is reflected in her art; in her already extensively discussed close relationship with past times. On the other hand, the final judge in history of art is time. The most important way of assessing the value of art is the measure of how they withstand time. As a third component, the kind of absorbing work involved in executing these pictures also consume a lot of time. The method employed to pile up several layers of paint with the brush also symbolises time. Éva Krajcsovics’s artworks are formed the same way as the rock surfaces are shaped by time, as the pebbles are washed smooth by water, as the grains of sand drop, as the jack-frost grows over the window panes.
Through her artwork, the painter makes us confront the relations of linear- and eternal time, as well as the extent of possibility for an individual to make a subjective and relative measuring of the inner- and outer time, the intake of which involves meditative studying, which again, consumes time. The pictures make us come to a halt, demand the devotion of time. They eternalise the moment.
In Éva Krajcsovics’s art, light and time connect as time gets materialised in light, taking up the form of light which our visual senses is able to comprehend.
Éva Krajcsovics has entitled her latest exhibition as Picture-hope. [6] Consequently, her artworks are pictures of hope. The title suggests that the painter hopes herself to succeed in transmitting feelings of our none-visual experiences into pictures, in painting something which is beyond human sensation. To make the invisible, visible.
To paint shadows in the darkness or rays of lights in the light. To paint something which is there, but the human senses are blind to it. Something which can be felt everywhere, but, which nowhere appears.
The quality of the translucent airiness in Éva Krajcsovics’s paintings suggests contents of the transcendent, leads its viewer into the regions of eternal timelessness. At the same time, her paintings (through their fragile surfaces and fragmental way of composition) are the projections of mortality, fallibility and vulnerability. They are moments torn out from the fabric of time.

NOTES

[1] Judit Szeifert’s coinage of this term first appeared in Új Művészet (Art Today) 2000/5. p. 6-11., in her article titled: Metaphors of the Fragment. Lyrical archaism in the contemporary Hungarian painting.
[2] This devotion and humble attitude towards art are the common features of the artists that can be grouped in the circle of lyric archaism, and of whose works were exhibited in my organisation at the Vigadó Gallery (13th December – 25th January 2003). These contemporary artworks displayed a larger segment of the lyrical archaism phenomenon, having selected characteristic elements from the creations of the younger and mid-generation of artists, hence merely giving a representative cross-section of works connected to the genre. See in more details: Judit Szeifert: Metaphors of the Secret and Fragment of Time. Lyrical archaism in the contemporary Hungarian painting. Thematic painting exhibition on the Metaphors of the Fragments, catalogue, MFT, 2003, Budapest
[3] Gallery of Galgóczi Library – Győr, 2005
[4] Limes Gallery – Rév-Komárom, 2004, with Judit Kopócsy
[5] Leonardo: A festészetről (About painting), introduction: Miklós Boskovits, Hungarian translation: Dénes Gulyás, Budapest, Corvina Kiadó, 1967., Chapter 66, p. 73
[6] Olof Palme House – Budapest, 2007

Még több kép és információ / more pictures and informations –

Home