2001 és 2011 között minden második évben, azaz minden biennálés évben részt vettem Velencében a Biennále sajtónapjain. Az első alkalmakkal még diára fényképeztem, így most a két (2007-ben készült) város fotót leszámítva, nem a saját képeimet használom. Az írás friss élményből született, inkább csak rövid hangulatjelentés a Biennále kapcsán a tengerre épült városból. A kis levél formátumban írt “képeslap” 2003-ban a Unit című lapban került publikálásra.
Velencei anzix
Kedves Olvasó!
Ha egyetlen dolgot küldhetnék neked Velencéből, akkor az a tenger hangja lenne.
Az itáliai Velence olyan, mint egy ősidőktől fogva folyamatosan létező, alakuló és burjánzó vízi növény, amelyen a különböző korok rétegei között folyamatosan keletkeznek friss hajtások is.
A történelmi építmények és művészeti emlékek mellett több mint száz éve a kortárs művészet is jelen van ebben a nagy múltú városban, hiszen idén már ötvenedik alkalommal került megrendezésre a kortárs képzőművészet nemzetközi seregszemléje, a Velencei Biennále.
Az ez évi rendezvény címe és mottója: Álmok és konfliktusok – A néző diktatúrája, amely a biennále főkurátora, Francesco Bonami előre megadott tematikája. A nemzeti kiállítások rendezői ennek szellemében válogatták ki a bemutatott műveket. Hálás koncepció, gondolhatjuk, hiszen az álom és a művészet szorosan összefügg egymással, ugyanakkor a kortárs művészet általában konfliktusok forrása is. Főként a közönség, a nézők, akiknek „diktatúrájáról” szól(na) az idei esemény szokták idegenkedve fogadni a kortárs képzőművészet progresszív, vagy csak egyszerűen szokatlan törekvéseit, de a szakma is sokszor fanyalog egy-egy, főként nemzetközi színtéren reprezentáló bemutató miatt. Valljuk be, sokszor jogosan.
Kis Varsó – Nefertiti teste
Így van ez az idei biennále, magyar pavilonjának anyagával is (Kis Varsó: Nefertiti teste), amely sem nem reprezentatív, sem nem nemzeti (Nofretiti nemlétező teste egyiptomi, akárhogy is nézzük!), az anorexiás, lapos mellű, női test, mint hagyományos szobor sem jó, a művet értelmező videóvetítés pedig nem látható a világos helyiségben. De erről a projektről, ami tervnek sokkal érdekesebb, mint ami aztán lett belőle, már bőven írtak pro és kontra, úgyhogy én csak a konfliktuskeltés egyik példájaként említem meg.
Patricia Piccinini – The Young Family
Az ausztrál Patricia Piccinini ember-disznó, ember-patkány keverék-lényei a címben szereplő álmokat rémálommá változtatják.
Patricia Piccinini – Leather Landscape
Élethű szörny-családjainak hétköznapjaiból merevít ki egy-egy pillanatot ezeken a plasztikákon, s az egész mű olyan valóságosan megdöbbentő és hátborzongatóan elgondolkodtató, hogy már nem is tudom, kire (az állatokra vagy az emberekre) nézve nagyobb sértés egy ilyen keresztezés?
Michal Rovner – Against Order? Against Disorder?
Amikor az izraeli Michal Rovner (Against Order? Against Disorder?) meditatív, sokrétűen kibontott, hol férgekké, hol bogarakká váló ember-sormintáit nézed, ráébredsz, hogy mennyire kicsi pontok vagyunk a világmindenségben, vagy akár egy kis teremben is.
Michal Rovner – Against Order? Against Disorder?
A természetes környezet féltése, az emberiség (ön)pusztítása az alapgondolata az izlandi Rúrí alkotásának (The Archive – Endangered Waters).
Az Izlandi pavilonba lépve egy archívumba toppanunk, ahol a fémdobozba zárt, kihúzható keretek egy-egy vízesést rejtenek. Az éppen előhúzott rámában megjelenő zuhatag képe mellett annak hangját is hallani lehet.
Rúrí – The Archive – Endangered Waters
Mennyi különféle hangja van a vízeséseknek! Az egyik lágyan csilingelve ereszkedik alá, a másik nagy robajjal zúdul a mélybe. A veszélyeztetett természeti jelenségek, a zuhatagok hangja és képe remélem, nem válik soha csupán dokumentumértékű emlékké.
Rúrí – The Archive – Endangered Waters
Így van ez a tenger hangjával is, ami Velence városában alig észlelhető, pedig mindenütt jelen van. Hát ezt a néma hangot, ezt a hallhatatlan és mégis áthatóan érzékelhető csönd-csobogást küldöm innen szeretettel.
Judit
JadeArt 