Giacometti forever

Alberto Giacometti in his atelier 1955 – photo by Alexander Liberman

Már több mint 20 éve a művészettel, a művészetben élek. Vannak csodálatos pillanatok, amiket a műalkotásoknak, művészeknek, kiállításoknak, művészeti eseményeknek köszönhetek. Akadnak köztük meghatározó jelentőségűek, de az utóbbi időben már azt hittem semmi nem érinthet meg ennyire mélyen, mint amit most átéltem. Főleg olyan alkotótól, akit azt gondoltam, régóta ismerek.

Idén decemberben Bécsben a Leopold Múzeumban láthattam a Giacometti kiállítást, amely annak ellenére nagy hatást tett rám, hogy néhány éve Budapesten a Szépművészeti Múzeumban is volt egy összegző tárlat Alberto Giacometti műveiből. Azon  a kiállításon is megismerhette mindenki a művész életművének főbb szakaszait, az utat amely a kubizmustól a szürrealista korszakon át végül az ő jellegzetes egzisztencialista világáig vezet.

Giacometti at work

A jelenlegi bécsi kiállításon, szintén időrendben haladva, kicsit bővebben kidolgozva a kronológiai részleteket, az egyes termekben megismerkedhetünk az egészen fiatal Alberto stúdiumjellegű rajzaival, festményeivel, de még a festő apa, Giovanni Giacometti néhány képét is láthatjuk. Aztán külön termekben sorakoznak a kubista, majd a szürrealista szellemiségben fogant szobrok, mellettük egy-egy inspiratív forrás, a Giacometti számára is meghatározó jelentőségű alkotók (pl. Picasso, Max Ernst, Magritte, Brancusi stb.) művei is alátámasztják és szemléltetik a nemzetközi áramlatok hatását.

Jól értelmezhető, világos és élményszerű rendezésben tárja elénk ezt a csodálatos életművet a tárlat. DE! Mindez csak ráadás. Mert a döbbenetes hatást az első (és még a második) kiállítótérben éli át az ember, ahol a bronzbarnára festett irizáló falak között álló samottos művek a legkésőbbi időszakból, olyan felütést adnak, hogy utána szinte csak végiglebegünk a többi termen, hogy aztán az utolsó teremben lehuppanjunk a dokumentumfilm vetítés elé, ahol az sem zavar, hogy egy szót sem értünk esetleg a film alatt elhangzó szövegből – mert leköti figyelmünket, hogy láthatjuk Giacomettit a szobrász alkotót, és elsősorban az EMBERT.

Giacometti in his atelier

Miután újra kilépünk abba a térbe, ahonnan elindultunk, ismét ámulhatunk egyet, és kegyeletteljes tisztelettel, meghatódva és elérzékenyülve még egyszer megállhatunk a több mint kétméteres törékeny, de mégis monumentális, az égő viasztestű gyertyákra emlékeztetően elvékonyodó emberalakok előtt.

Tall Woman II 1960 – Kunsthaus Zürich – Alberto Giacometti Foundation, Zürich

[photo: http://www.leopoldmuseum.org/en/exhibitions/57/alberto-giacometti]

Ezeknek a nyúlánk, érdes és kecses alakoknak a közelében állni, létezni egyszerre megrendítő és felemelő élmény. Bennük van minden, amiről az emberi lét szól – a kiszolgáltatottság, esendőség és az ezeken való felülemelkedés képessége. Már-már testetlen lényekként létraként kötik össze földi létünket az égi világgal, a hétköznapi szenvedéseket a transzcendens átlényegülés boldog lebegésével.

Interieur of Exhibition

Mementók, amelyek az elmúlásra, a múlandóságra emlékeztetnek miközben átérezzük, hogy az öröklét számára születtek, és ezzel a mi véges földi létünket tágabb, a világegyetem léptékeivel mérhető idődimenziók irányába nyitják meg. Magukhoz ölelik lelkünket, hogy téren és időn kívülre lebegjenek vele.

Angyalok ők szárnyak nélkül, akik a földre szálltak. Lejöttek közénk, hogy segítsenek elfogadni határainkat. Hogy segítsenek megérteni a végtelent. Hogy világra segítsenek. Aztán hogy segítsenek minket e világban. És végül, ha majd itt az idő segítsenek átkelni a túlvilágra is.

Giacometti at gate of his studio – Paris rue H. Maindrou, 14 January 1948 – photo by Brassaï (Gyula Halász)