Időszerű művészet | Timely art

Az archaizmus változatai Baksai József, Bátai Sándor, Gaál József és Szurcsik József művészetében

Versions of Archaism in the Art of József Baksai, Sándor Bátai, József Gaál and József Szurcsik

 

In memoriam Stephen Hawking

Az archaizálás, az idő szerepe a kortárs művészetben mint téma folyamatosan foglalkoztat, több mint 20 éve kutatom. Az egyéni teljesítmények dokumentálása során fokozatosan körvonalazódott az archaizáló törekvéseket mutató művek csoportja, amely az évek során kutatásaim egyik alaptémájává vált. A jelenlegi tanulmány ennek a kutatómunkának az eredményeiből ad rövid összefoglalót négy jelenkori művész alkotásain keresztül.

Írásomat Stephen Hawkingnak (1942–2018), az idő valódi ismerőjének és leghitelesebb interpretátorának ajánlom.

Stephen Hawking

Létünk egyik alapkérdése az időbeli határok kijelölése és megértése. Kétségbeesetten próbáljuk megragadni az időt, definiálni önmagunkat az idő folyamában, helyzetünket a múlandóság és az öröklét által kijelölt intervallumban. Elhelyezni a „nagy egészben” a kort, amelyben élünk.

Baksai József | Csend 1995 | papír, akvarell, 50 x 60 cm

A kortárs művészek többsége is folyamatosan az időre reflektál, egyrészt saját korának időbeli értelmezése által, másrészt a múlthoz való folyamatos viszonyulás különféle módozataival. A kulturális és történeti (ideértve a földtörténeti) szakaszolások, és az így kialakított korszakok örökségébe igyekszik beilleszteni saját teljesítményét, keresve azokat a tradíciókat és kapcsolódási pontokat, amelyek alkotásait (saját maga számára is) legitimálják. Mivel az időnek csak az aktualitásokhoz kapcsolódó részleteit, saját cselekvésünkhöz kötődő pillanatait vagyunk képesek felfogni, ezért ezek az időbeli fogódzók szükségesek ahhoz, hogy észlelni tudjuk azokat a jeleket, amelyek időben máskor, (és legtöbbször térben is) máshol lezajló folyamatokhoz kapcsolódnak. Az emberi lét, az ember által létrehozott produktumok is más léptékkel mérhetők, mint a földtörténet, vagy a kozmosz egyéb teremtményeié.

Szurcsik József | A poéta 2013 | akril, olaj, vászon, 50 x 60 cm 

A relativitáselmélet alapjaiban változtatta meg a térről és időről alkotott elképzeléseinket. Tudomásul kellett vennünk, hogy az idő nem különül el a tértől, és nem is független tőle, hanem – vele együtt – a téridőnek nevezett rendszert alkotja. A relativisztikus szemlélet nem különbözteti meg a térbeli és időbeli koordinátákat. Gyakran könnyebb az esemény négy koordinátáját úgy tekinteni, mintha a téridőnek nevezett, négydimenziós térben írnánk le velük az esemény helyzetét.^[1] Alkotásaik által a művészek, így korunk alkotói is, efelé a másfajta, ha tetszik, tágabb léptékű időtartam felé igyekeznek utat nyitni. Mintegy ötödik koordinátaként a művészet belekapcsolódik a téridő rendszerébe. A festmények, grafikák, de még inkább az időtálló(bb) anyagokból készült szobrok által a művészek, a művészet az emberélet, és saját koruk határait túlhaladó, a földtörténet vagy a világegyetem időfogalmaival mérhető dimenziók irányába tesznek lépéseket. A műalkotások tehát nem csak térben, de időben is sokkal tágabban értelmezhetők, mint mindennapi létünk más mozzanatai. Hiszen, ahogy Stephen Hawking írja, a tér és idő nem csupán befolyásolja az eseményeket: őket is befolyásolja minden, ami a világegyetemben történik.^[2] Ez tovább erősítheti a művészek hitét, hogy minden műalkotásukkal nem csak nyomot hagynak, „maradandót alkotnak”, de egyben konkrétan hatást gyakorolnak, ahogy közvetlen vagy tágabb környezetükre, ugyanúgy az egész világegyetemre is.

A művészetnek az idővel való egyik alapvető kapcsolata az idő mint értékkategóriát mérő fogalom. „Legbölcsebb az Idő, mert mindenre rátalál” (milétoszi Thalész, Diog. Laert. I. 35) – azaz az idő dönti el, hogy a művészeti alkotások közül melyek bizonyulnak értékállónak, és melyek vesznek örökre a feledés homályába.

Gaál József | Rubedo V. 2013 | vászon, olaj, 50 x 60 cm

Csak ha kellő rálátással rendelkezünk a történésekre, ha némiképp eltávolodunk, akkor tudunk higgadt, mértéktartó véleményt mondani. George Kubler Az idő formája (Megjegyzések a tárgyak történetéről) című könyvében írja: „A különféle osztályok által képviselt szisztematikus korok gazdag választéka miatt a jelen mindig bonyolult és zavaros mozaikként áll előttünk, amely csak akkor válik tisztává és világossá, ha elmerült a történeti múltban. […] A történelem azért is hasznos, mert a múltat tisztábban látjuk, mint a jelent. Gyakran túlságosan is bonyolultnak látjuk a jelen viszonyait, pedig ugyanezek a viszonyok tisztán kirajzolódnak valamely múltbéli mintán.”^[3]

Bátai Sándor | H. M. könyve I-II. 2012 | papír, vegyes technika, laponként 21 x 21 cm

Az idővel való kapcsolat egyik jellegzetes példája a kortárs (magyar) képző- és iparművészetben, valamint az irodalom területén is, hogy az alkotók művészeti példáért, illetve inspirációért a múltba nyúlnak vissza. A művészek (művészet)történeti, alkotói vizsgálódásainak oka különböző aszerint, hogy a művészet történetéből mit emelnek ki, mivel foglalkoznak; ezek lehetnek fogalmi, módszerbeli, műfaji kérdések, illetve kötődhetnek konkrét mesterekhez vagy művekhez. Ezen a radikális archaizmuson belül kibontakozik a műveknek egy határozottan körvonalazható csoportja, amelyek megjelenésükkel; töredékességükben, leletszerűségükben keltenek archaikus hatást. Ebbe, az általam lírai archaizmusnak^[4] nevezett tendenciába azon alkotók tartoznak, akiknek festészeti technikájában, munkamódszerében archaikus törekvések nyilvánulnak meg, amelyek következtében maguk a kész művek öltenek leletszerű, töredékes formát, archaikus (s egyben archeológiai) hatást keltve. A lírai jelzőt a műcsoportot (közösen) jellemző visszafogott, természetközeli színek, és az átgondoltan formált felületek indokolják. Az ide sorolható művészek számára az idő a mester és a példa. Ahogy az idő dolgozik: lassan, számunkra szinte észrevétlenül mélyíti el nyomait. Bevégzi útját a megkezdett horzsolás – vájattá mélyül. A végtelen pillanat tükrében képződik a hiány. Bátai Sándor (1955) művei eklatáns példái a lírai archaizáló művészeti szándék megjelenésének. Bátai művészetének is alapvető témája és metaforája az idő. Az idő megfoghatatlan, felfoghatatlan, lényegében elvont fogalma, de ugyanakkor az idő múlásának egészen konkrét nyomai, amelyeket akár saját bőrén mindenki tapasztalhat. Az idő kettős jellege; határtalan és állandó volta, valamint véges és rejtőzködő, öröktől létező folyamata szüntelen kétséget kelt bennünk, elbizonytalanít, sőt sokszor létezésünk értelmét is megkérdőjelezzük. A térről és időről szerzett új ismereteink alapvetően átalakították a világegyetemről alkotott képünket. A lényegében változatlan, öröktől fogva létező, örökké fennmaradó világmindenség régi elképelését felváltotta a dinamikus, táguló univerzum képe. Ez az univerzum a jelek szerint véges hosszú idővel ezelőtt keletkezett, és a véges távoli jövőben el is pusztulhat.^[5] Az idő végességének legfőbb bizonyítéka saját világunk, fizikai valónk, a körülöttünk lévő évszázados, évezredes vagy milliós kulturális, illetve földtörténeti emlékek folyamatos pusztulása.

Bátai Sándor Princípiumok című kiállítás megnyitóján, Műcsarnok, Budapest 2019

Bátai Sándor újabb műveiben, ahogy korábbi olaj, papíröntvény, vagy elektrográfiai sorozataiban is, az emberalkotta és a természet által alakított formák és felületek kapcsolódásait, azonosságait kutatja.

Bátai Sándor | Princípium (Zsidó sírkő I.) 2001 | papíröntvény, anilin, 100 x 70 cm

[fotó: Berényi Zsuzsa]

A pusztulásformák, a roncsolt felületek kezdetektől inspirációs forrásai művészetének. A rozsdásodó vaslemez, a pikkelyesen felrepedező, eső áztatta, hulló vakolatú házfalrészlet, a málló sírkövek, az elkopott padlózatok.

Legújabban képein redukált jelekkel, elsősorban vonalakkal komponál. Ezek a karcolt jelek felidézik az idő nyomait éppúgy, mint az emberi kéz által vésett rovátkákat. Azokat az apró vonásokat, amelyekkel naptár híján az idő múlását szokták jelezni. Ugyanakkor a rovásokból összeálló kompozíciók egyrészt az emberi írásjelek, szövegek textúrájának asszociációját keltik, másrészt a belőlük létrejövő alakzatok, ősmintákat alkotnak. Bátai szülőföldje, a balatonfelvidéki táj természeti alakzatai éppúgy az ősformák között vannak, mint a művész maga alkotta alapjelei: a boltívek, a sírkősziluettek, vagy az írástöredékek. A vonalak struktúrája egyes munkákon a kusza fűszálakat, vagy a szélfútta nádasok dülöngélő sűrűjét is eszünkbe juttatják. Más műveken az egymást keresztező, fedő, vagy olykor egymásba mélyülő vonalakból szövedékek, hálózatok alakulnak. A legfontosabb a felületképzés, a vékony, karmolásszerű vonalak egymásra halmozása, a belőlük kialakuló karcolatok. Az idő folyamán a karcolások vájatokká, a horzsolások sebekké mélyülnek. A karcolt vonalstruktúrák egymásra rétegződnek, olykor felfeslenek, akár az idő szövete.

Hét évvel azután, hogy első írásom megjelent az Új Művészetben a hazai lírai archaizálás jelenségéről, 2007-ben, Velencében, a Palazzo Fortunyben megrendezett Artempo című kiállítás is az idő művészetté válásának bemutatására törekedett.^[6] A tárlaton középkori vagy közelmúltbeli leletek, régi 18-19. századi mesterek táblaképei, szobrai, természeti népek archaikus idoljai, valamint 20. századi és jelenkori művészek alkotásai találkoztak egy helyen, ezzel közös nevezőre hozva a térben és időben egymástól távol létrejött, illetve az idő által (véletlenszerűen) megmunkált, valamint a művészek (szándékos) archaizáló törekvése által létrehozott alkotásokat. Kopott, rozsdásodó felületű tárgyak, pergő festék egy ajtótáblán, törött tükör darabkái egy keretben kerültek Andy Warhol, Saburo Murakami, Jean Dubuffet vagy Antoni Tàpies stb. művei mellé.[7] Az idő romboló tevékenysége által keletkező pusztulásformák esztétikai, művészeti értékelése ez. Tagadhatatlan tény az idő modern művészetet inspiráló szerepe, kezdve a letisztult, archaikus formák hatásától egészen a penész vagy rozsda apoteózisáig.

El Anatsui (1944) | Fresh and Fading Memories 2007 | Palazzo Fortuny, Venice

Az Artempo kiállítás alapgondolata is arra a tényre épült, hogy minden időszak a múlthoz, a múlt emlékeihez, művészeti örökségéhez a saját szempontjai, ha tetszik korának ízlése szerint közeledik, ez alapján emel ki belőle darabokat, sokszor konkrét másolatot készítve róluk, máskor csak gondolatindító ihletként használva fel azokat. Ugyanakkor az időnek van egy másik, a konkrét művészeti örökségtől független hatása is. Az idő nyomai, amelyek minden tárgyon, a leghétköznapibbtól a legművészibbig láthatóvá válnak. Az idő által hagyott jelek az enyészet felé vezető úton megnemesítik a felületeket, és egyenlőségjelet tesznek a legprofánabb és a legszentebb dolgok közé.

A régi és új viszonyának kérdésköre a művészet történetének alapjait érinti. Białostocki tanulmányának analógiájára a régi fogalmának két alapvető jelentéstartalmát különítjük el.[8] Az egyik a hagyomány értelemben használt régi fogalom, amelynek alapja a kontinuitás, a megszakítatlan folyamat léte.[9] A másik értelemben a régi fogalma mint ismert, tudott éppen azoknak a jelenségeknek az alapjául szolgálhat, amelyek tudatosan alkalmazzák a formai kölcsönzést.

Gaál József Vezeklések kora című kiállításán, Műcsarnok, Budapest 2018

Radikális archaizmus jellemzi Gaál József (1960) sokrétű, műfajokat átható, absztrakciós módszerekben gazdag művészetét is. Stilizáltnak tűnő ábrázolásai árnyalt jellemrajzok. Műveinek előadásmódja, alkalmazott képi eszközei általában groteszkek, de minden festményét, grafikáját és plasztikáját a valósággal való szembenézés, a dolgok mélyére hat(ol)ó kereső attitűd motiválja. Alkotásai kísérletet tesznek a realista és absztrakt ellentétén alapuló, bipoláris művészetfelfogás felszámolására is. Művészetének fontos vonása, múlttal való intenzív kapcsolata. Ősi rítusok világába vezető magánmitologikus univerzuma, pusztulásformákból és rombolással építkezik, alkotásai archaikus faktúrákat hordoznak.

Gaál József | Állatok IV. 2007 | papír, akril 50 x 70 cm

Művészetének tartalmi és formai archaizálása az elmúlt korok művészeti, kulturális és történeti örökségéhez való visszanyúlásból, az arra való reflektálásból, valamint a kultúrtörténeti fogalmak, jelek, nyomok és hagyományok modernizálásnak és aktualizálásának szándékából ered. Egyben archaizálása transzcendentális és metafizikus tartalmakkal telítődik. Csak egyetlen konkrét példát ragadok ki gazdag életművéből a jelenlegi tanulmány témájához kapcsolódva. A Hagyomány és átváltozás tárlat a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban (2013-2014-ben) Gaál József alkotásai segítségével értelmezte újra az indonéz-szigetvilág egyik legismertebb művészeti ágát.[10] Gaál ott bemutatott Vajang sorozatának darabjait a jávai kultúrkör wayang hagyománya, ennek is a jellegzetesen nyugat-jávai változatát képviselő, a kiállításon szintén látható eredeti bábok inspirálták, amelyek kapcsán büsztöket, maszkokat és bábokat készített. Egy szubjektív párbeszéd jött létre, amely nem formai átvételen alapul. Gaál archaizálása elsősorban tartalmi. Ezekben az alkotásokban is spirálisan térnek vissza korábbi munkáinak formai és tartalmi elemei, újjászületve, egymással ötvöződve, átalakulva, más jelentéssel gazdagodva.

Gaál József | Öntelt, 2013 | festett fa, bőr, fém 49 x 33 x 21 cm

Gaál József a kollektív és a személyes emlékezet határmezsgyéjén egyensúlyozva mindig ugyanazt az arcot kutatva, más és más maszkokra lel, s általuk a különböző technikákat (grafika, olaj-, akril- és akvarellfestészet), valamint műfajokat (táblakép, plasztika) átívelő eszközt talál. Az örök átváltozásban rejlő állandóság metaforájaként választott maszk eszköz a művészet valódi szerepének betöltéséhez. Gaál József saját maga vizsgálata és önelemzése által, a maszkok révén kilépve a személyes burokból kutatja és mutatja meg művészetével az általánost, az egyetemest, a korokat és helyeket átívelő „örökérvényűt”.

Gaál József | Persona Fragmenta 2015

A kortárs művészetben megfigyelhető múltba fordulás kortünet, amely a divattá degradált kortárs művészeti tendenciák, a trendek válságát, útvesztőit és csapdáit éppúgy jelzi, mint azt, hogy hagyomány nélkül nincs előrejutás, hogy a tradíció a fejlődés alapja.

Szurcsik Józseffel a róla szóló kismonográfiám bemutatóján, Art Market Budapest 2014

Szurcsik József (1959) művészetében az időhöz való viszony egyrészt általánosan a kortárs művészet előbb leírt jelenségeként van jelen, másrészt az archaizálás meghatározó nála is. Műveiben hol formai, hol tartalmi utalások fedezhetők fel az elmúlt korok és kultúrák emlékeire. Azonban ebből a szempontból a legfontosabb az, hogy valamennyi művének alapvető sajátossága, hogy az időtlenség érzetét kelti. Idoljai, architektúra-lényei, építményei vagy tájai téren és időn kívüli ideák, lények, helyek megjelenítései.

Szurcsik József | Ember embernek 2010 vászon, akril, olaj, 125 x 198 cm

Képeinek statikája, mozdulatlan dinamikája olyanfajta fenségességet sugall, amit archaikus korok öröksége, tárgyi vagy művészeti emlékei árasztanak. Természetesen vannak munkái, amelyeken konkrét hivatkozásokat is találhatunk. Szurcsik szinte minden képe magába sűríti a keletkezéstől a halálig terjedő valamennyi mozzanatot: születést, életet, elmúlást. Ez mind az idő folytonosságát jelzi.  Míg az idő örök, elpusztíthatatlan, beláthatatlan idea, addig az ember és az általa létrehozott alkotások, építmények pusztulásra ítélt véges anyagok. A természeti alakzatok és jelenségek (hegyek, felhők, tengerek) pedig változásaikkal, átalakulásukkal, elillanásukkal és újrateremtődésükkel a végtelent, valamint a végességet egyaránt szimbolizálják. Az idő a földben, hegyekben, valamint az élőlényekben (emberekben, állatokban, növényekben) materializálódik, rajtuk keresztül nyer érzékelhető minőséget. Az időjárás vagy a felhők állandó és folyamatos átalakulásukkal, az időnek a létünk során okozott változásaira, ugyanakkor az idő érzetünk szerinti körforgására is utalnak.

Szurcsik József | Átjáró a múltba 2012  vászon, akril, olaj, 165 x 200 cm

Az emlék, az emlékezés mozzanata szintén az idővel, a múlttal kapcsolódik össze művészetében. Szurcsik képeinek sajátos térbelisége segítségével teremti meg azt az időtlenséget sugalló, dinamikus statikusságot, ami minden festményét jellemzi. Módszere a nézőpontok váltogatása, illetve analitikus vegyítése egy-egy képen belül. Művészeti örökségként alkalmazza az egyiptomiaktól a „legjellemzőbb nézetet”, a korai középkorból az architektúrák axonometrikus ábrázolását, a reneszánszból a levegőperspektívát, illetve a horizont tetszőleges kijelölését. S mindezeket egymás mellett, sokszor egyszerre, egy képen belül használja. Ennek köszönhető többek között, hogy képei által egyszerre lehetünk a letűnt korok szemlélői, a múltban, a jelenben vagy akár a jövőben élt nemzedékek kortársai. Kies vagy kietlen tájakon bolyonghatunk, ember alkotta épületkonstrukciókban, kint és bent, fent és lent egyszerre létezhetünk Szurcsik műveit szemlélve. Alkotásai téren és időn kívüli helyekre, soha nem volt és örökké létező vidékekre visznek bennünket.

Szurcsik József | Hiány 1. 2010 | akril, olaj, vászon, 40 x 50 cm

Hosszú vitákat váltott ki a művészettörténet tudomány képviselői között, hogy mit is fogadjunk el művészetnek, illetve műtárgynak? Ennek a diskurzusnak eredményeként a művészetfogalom újraértelmeződött, és az őskori, illetve a kortárs művészet is bekerült a művészettörténeti korszakok közé.^[11]

Baksai József | Két bika (Rota) 2013 | karton, tempera, tus 20 x 20 cm

Amikor feltárultak a Pireneusok és a Kantabriai-hegység őskori barlangfestményei a jelenkor embere előtt, egyben a művészet újabb titkaiba is betekintés nyílt, s a művészet eredetéről addig vallott minden felfogás egyszeriben megdőlni látszott. A döbbenet első pillanataiban a szakemberek kétségbe is vonták a Les Combarelles, Les Eyzies, La Mouthe és Altamira barlangjaiban tett felfedezések hitelességét, hamisítványoknak vélték az ott talált barlangrajzokat és festményeket, mivel valószínűtlennek tartották, hogy „ennyire alacsony kultúrájú, kezdetleges, és csiszolatlan elméjű emberek ilyen csodálatos alkotásokat hozzanak létre”. A művészetnek, a művészi alkotásnak ezekhez az ősi gyökereihez nyúl vissza Baksai József (1957) is.

Baksai Józseffel a róla szóló könyvem bemutatóján, Art Market Budapest 2017

Számára a kép, akárcsak több ezer éves „kollégái” számára, éppen olyan valóságos, mint a természet erői. Nem azért fontos, mert jól esik nézni, hanem mert használni lehet, titokzatos erők laknak benne. A kép tehát a varázslás eszköze, a kép készítésének folyamata pedig azonosul a teremtéssel. Munkamódszere és képeinek hangulata, ereje mindenképpen az ősi és természeti népek mágikus világát idézi meg. Baksai képeinek felépítését nézve egyértelműbbé válik a kapcsolódás a két ábrázolásmód szubsztanciáját illetően. A formai hasonlóságok az azonos tartalmi szándékból fakadnak. A szerkesztett képiség az őskori barlangok falain és a festő által alakított képfelületeken egyaránt az ősi ösztönösség dominál. A barlangfestményeken „funkcionálisan” rendezett, a falfelületekhez igazítottan „üres” terekben lebegő alakok láthatók – míg Baksai képein a szimbolikus figurák metafizikus terekben jelekké rendeződve állnak össze transzcendens kompozíciókká. A kiváltott hatás nagyon hasonló, még ha a megformálás során más-más tudatos mozzanatok játszottak is közre. Mintha a több tízezer év nem feszülne az ábrázolások között. Mindegyik időtlen és időtálló. Az idő az egyik olyan fogalom, ami összeköti és el is választja ezeket az őskori és jelenkori alkotásokat.

Baksai József | Újjászületés 2016 | vászon, olaj, 160 x 120 cm

Festményei faktúraképzésében a rétegződés főszereplővé lép elő, az egymásra halmozott festékcsomók vagy a finoman felvitt lazúrosabb festékrétegek, vagy az egymást fedő, illetve transzparens kollázselemek földtörténeti folyamatokat idéznek. A plasztikusan formált, domborzati hatású festékrétegek egymásra halmozódása földtani mozgásokra is emlékeztet. A roncsolás, roncsolódás, a roncsolódott felületek szintén az idő szinonimájaként vannak jelen festészeti és grafikai alkotásain egyaránt.

Baksai József | Vita contemplativa 2005 | vászon, olaj,  100 x 200 cm

Baksai képei igyekeznek megragadni pillanatnyi létünk múlandóságának örök értékeit az idő végtelen folyamában. Egyben mementókként figyelmeztetnek a pillanatnyi és múlandó állapottal szemben az öröknek hitt, azaz időtálló értékek jelentőségére.

Épülettöredékek az Akropoliszon, Athén, fotó 2019

[Fotó: Szeifert Judit]

Mind a négy most bemutatott művész alkotás közben újra teremti a rendelkezésére álló anyagot, amely közvetítővé válik. Az anyag, a matéria – legyen az vaskos rétegekben vagy vékonyan felhordott olajfesték, vagy leheletfinom grafit, vagy akár lazúros akvarell, illetve fa- vagy bőrplasztika – megtestesíti kifejezni kívánt gondolataikat, kapcsolatot teremtve valami magasabb szubsztancia és a művész, valamint az alkotó és a műveket szemlélő nézők között is. Mert mi más is lehetne a kép célja, minthogy segítse ennek a transzcendens kapcsolatnak a létrejöttét? A vallásos szóhasználatban a transzcendencia kifejezéssel elsődleges értelemben a teremtetlen létezőre, azaz Istenre szokás utalni. Ugyanakkor a szó a latin transcendo igéből származik, ami azt jelenti, hogy átlép, áttér, átkel. Így általánosabban a transzcendencia olyan valóságot jelöl, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait. Baksai, Bátai, Gaál és Szurcsik művei is ebben az átlépésben segítenek – közvetítők, szellemi átjárók. Hol szélesre tárt, öles kapuk, máskor csak résnyi ablakok. De minden esetben olyan hasadékok, amelyek a végtelenbe nyílnak. Rajtuk áttekintve határtalan terek és időtávlatok, spirituális utazások részeseivé válunk.

Görög szoborleletek, Régészeti Múzeum, Athén, fotó 2019

[Fotó: Szeifert Judit]

1915 előtt a teret és az időt stabilan felépült arénának hitték, amelyben lejátszódhatnak az események, de amelyet nem befolyásolnak a benne történtek.  Természetesnek számított a föltételezés, hogy az idő és tér a végtelenbe tart. Merőben más lett a helyzet az általános relativitáselmélet után, amikor a tér és idő dinamikus mennyiségekké váltak: egy test elmozdulása, egy erő hatása megváltoztatja a tér és idő görbületét – és megfordítva, a téridő szerkezete befolyásolja a testek mozgását és az erők hatását.[12]

Idő munkálta házfal Velencében, fotó 2017

[Fotó: Szeifert Judit]

Az írásomban szereplő kortárs művészek is, számos hasonlóan gondolkodó társukkal együtt, felismerték, hogy az idő nem statikus, mindöröktől létező és örökké tartó végtelen folyamat, még ha emberi létünk csak egy röpke pillanat is az idő történetében. A tér-idő-esemény horizonton a művészet is egy koordinátaként jelenik meg, és ezzel új rendszer születik. Épp ezért nem versengeni próbálnak az idővel. S bár szándékuk korokat átívelően nyomot hagyni, maradandót alkotni, de inkább cinkosukká, szövetségesükké, alkotótársukká igyekeznek tenni az időt. Művészetük munkamódszer és aktualitás tekintetében is időszerű. Megidézik a múlt földtörténeti, történelmi, kulturális és művészeti emlékeit, örökségét, elsősorban az idő folyamatos és végzetes munkamódszere által. Mindebben útitársuk és alkotótársuk is az idő. Valódi kortársak, nem csak egymással, de koroktól és helyektől függetlenül bárkivel és bármivel, hiszen az idő (többé) nem elválasztja, hanem összeköti őket.

Post scriptum

Ez a tanulmány az Új Művészet 2018/4-es elméleti mellékletében jelent meg. A tanulmány írására P. Szabó Ernő kollégám kért fel 2018. július 11-én.  Ahogy írta: a téma a kortárs művész és a múlt, az ősidő, a művész mint archeológus. Örömmel vállaltam a felkérést. Sajnos ennek az írásnak lett egy szomorú aktualitása is. Ernő 2018. szeptember 9-én elhunyt. Így a cikk megjelenését már nem érte meg. Ezzel az írással így az ő emléke előtt is tisztelgek.

JEGYZETEK | NOTES

[1] Stephen HAWKING: Az idő rövid története, 2 fejezet: Tér és idő, Ford.: Molnár István, Maecenas Könyvek, Talentum Kft., Budapest, 1998. 33.
[2] Stephen HAWKING: Az idő rövid története i.m. 43.
[3] Georges KUBLER: Az idő formája. Megjegyzések a tárgyak történetéről, fordította: Szilágyi Péter és Jávor Andrea, Gondolat Kiadó, Budapest, 1992. 178–179. – A dőlt betűs kiemelések tőlem.
[4] A fogalom SZEIFERT Judit: A töredék metaforái. Lírai archaizmus a kortárs magyar festészetben. című írásában került bevezetésre. in: Új Művészet 2000/5. 6-11.
A szerző azóta több tanulmányt publikált, és 2003-ban, a Vigadó Galériában kiállítást is rendezett e témában. (A töredék metaforái kiállítás – 2003. december 18 – 2004. január 31., Vigadó Galéria, Budapest)
[5] Stephen HAWKING: Az idő rövid története i.m. 43.
[6] Artempo. Where Time Becomes Art, Palazzo Fortuny, Venezia, 2007. 06. 09 – 2007. 10. 07. – A kiállítást szervezte és készítette a Museo Civici Veneziani és Axel Vervoordt a Museum Kunst Palast (Düsseldorf) együttműködésével. Koncepció: Axel Vervoordt és Mattijs Visser. A katalógust szerkesztette: Axel Vervoordt és Mattijs Visser
[7] Például Andy Warhol (1928–1987) oxidált festménye (Oxidation Painting, 1978), Saburo Murakami (1925–1996) ágyúfestménye (Cannon Painting, 1956), Jean Dubuffet (1901–1985) ember nélküli életet megjelenítő olajképe (La Vie sans l’Homme II, 1960) vagy Antoni Tàpies (1923–2012) fémlemez-alkotása (La Tôle, 1972) stb.
[8] Jan BIAŁOSTOCKI: „Régi” és „új” a művészettörténetben in: Régi és új a művészettörténetben, Ford.: Beke László, Brendel János, szerk.: Marosi Ernő, Corvina Kiadó, Budapest, 1982. 77-97.
[9] Wolfgang GÖTZ: Historismus. Versuch zur Definition des Begriffes in: Zeitschrift des Deutschen Vereins für Kunstwissenschaft 24. (Berlin) 1970. 196–212.
[10] A Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban Hagyomány és átváltozás címmel 2013. november 22. és 2014. augusztus 31. között Gaál József alkotásaival együtt kerültek kiállításra Zboray Ernőnek az 1920-as években Nyugat-Jáván gyűjtött wayang bábjai, melyeket először 1931-ben láthatott a közönség a Hopp Múzeumban. – Hagyomány és átváltozás. Jávai wayang bábok és Gaál József kortárs alkotásai, katalógus, Iparművészeti Múzeum, Budapest, 2013
[11] Ezt a témakört bővebben kifejti NÉMETH Lajos: Törvény és kétely, Gondolat Kiadó, 1992. 178-196.
[12] Stephen HAWKING: Az idő rövid története i.m. 43.

---

Kapcsolódó bejegyzések | Related posts

SZEIFERT Judit | BAKSAI József

BAKSAI 60 | 60 ÉV – 60 KÉP – 60 MONDAT

Baksai József kis akvarellek

SZEIFERT Judit | BÁTAI Sándor

SZEIFERT JUDIT / Bátai Sándor kismonográfia

Lírai archaizmus – BÁTAI Sándor

SZEIFERT Judit | GAÁL József

SZEIFERT JUDIT / Gaál József művészete

SZEIFERT Judit | SZURCSIK József

Memory Analysis 2 – Exhibition of SZURCSIK József